Gáll Imre: Régi magyar hidak (Budapest, 1970)
Régi hidak problematikája - Fahidak
Bai oldalon: Sumptibus Nationis Saxonicae erectus per Franciscum Burger architectum. Középen: Jobb oldalon: 1783. Comité Nationis Saxonicae Nobili a Cronenthal. Consule Provinciali Nobili a Rosenfeld. Végül leírja a hídpálya fölé nyúló két ,,félkörzet”-et, a tetőt és az oldalburkolatot, megemlíti, hogy a híd 22 550 forint 48 krajcárba került, nem számítva a napszámosokat, miután azok „a fogarasi uradalom jobbágyai lévén, robotba dolgoztak.” A híd déli vége 1831-ben megsérült, úgyhogy nagyobb javítási munkát kellett rajta végezni. Ez alatt a forgalmat kompjárattal tartották fenn. Érdekes, hogy ez az 1837. évi leírás kitér az Erdélyben található többi hídra is. Megemlíti, hogy ,,e hídon alól az Oltón nincsen sehol áilóhíd. Ily forma híd van még Torda mellett az Aranyoson, de sokkal kisebb s csak egy boltczati feszmívre. A segesvári kát híd, úgy az ebesfalvi is mindenik a Nagy Küküllőn, ügyes fedeles s oldal ívvel eiiátott hidak, de nem hasonlíthatók a fogarasihoz, mert aljok cserfa lábakon nyugszik, nem feszmíven.” Murin István fentebb idézett közleményében összesen hat, tehát fentieken kívül még három vonórudas ívhidat ismertet, mégpedig a fenyőfalvi Olt-hidat, a tordai Aranyos-hidat és a segesvári Küküllő-hidat. Közülük a tordai Aranyos-híd volt a leghíresebb, amely 1804 és 1815 között épült. Egynyílású faívhíd volt, 47,90 m nyílással, és 1909- ig állott fenn. Építette Kövecsi János. Torda várcs volt a híd tulajdonosa és fenntartója, vámot is szedett rajta. A vonórúd nem a végeknél fogta össze az íveket, hanem közbenső pontokon, az ívek a pilléreknek is nekitámaszkodtak. A vonórúd később elszakadt, ettől kezdve tiszta ívhídként működött a szerkezet, amelynek párhuzamos övű rácsos merevítője is volt. A vonórudat nem állították helyre, helyette — 1880 táján — járommal aláfogták a hidat és 1900 után még a negyedekbe is tettek jármokat, aminek persze semmi értelme sem volt, mert járommal ívet megtámasztani nem lehet (5., 6. kép). Nem sokkal a tordai után épült fel a segesvári Küküllő-híd, amelynek sem építőjét, sem pontos építési idejét nem ismerjük. Murin közleményének megjelenésekor— 1910-ben — még fennállott. Szintén egy nyílással lépte át a Kükül löt, 43 m nyílású vonórudas ívhíd volt. A vonórúd ennek a hídnak az esetében is a hídfők fölött volt az ívbe bekötve. Abban tért el lényegesen a többi hídtól, hogy nem volt merevítőrácsos szerkezete, ezért erőtani szempontból tisztább, egyszerűbb szerkezet volt (9., 10. kép). A fenyőfalvi Olt-híd épült sorrendben utoljára, 1838 és 1842 között. Lebontották 1907-ben. Két nyílása volt, 45,00 és 45,70 m mérettel, közben 4,60 m széles pillérrel. Párhuzamos övű merevítőrácsos szerkezettel ellátott vonórudas ívhíd volt, s az volt az érdekessége, hogy az ívek nem támaszkodtak a pillérre, hanem csak a vonórúdra. Az 1864. évi árvíz után a középpillér orra 54 cm-rel megsüllyedt, de falazata nem repedt meg. így maradt lebontásáig A nagynyílású erdélyi fahidakról közölt képeink ugyancsak Murin István fentebb idézett cikkéből valók. (3—10. kép.) E hidakon kívül voltak Erdélyben más, kisebb nyilású hidak, amelyekről több írásos feljegyzés fennmaradt. Balogh Ilonának a Magyar fatornyokról írott könyve röviden összefoglalja az idevágó adatokat, amelyekből a következőket említjük meg. Fedett hidakat az erdélyi szászok építettek gyakrabban. Az egykori kolozsvári fahidat „németek pallójának” hívták. Kolozsvárott 1614. június 7-én határozta el a közgyűlés, hogy a Szamoson szilárd fahidat építtet. „A derék Szamoson való híd felől azt akarják egész városul, hogy a vízre elégséges állandó hidat jó móddal építsenek, az (7., 8. kép). 28
