Gáll Imre: Régi magyar hidak (Budapest, 1970)
Hídleírások - Budapest főváros
zítjük azzal a megjegyzéssel, hogy voltaképpen a Lánchíd már nem is tartozik szorosan a régi magyar hidaknak ahhoz a csoportjához, amelyről könyvünk szól. De viszont képtelenség lenne a régi magyar hidakról könyvet kiadni úgy, hogy abban a Lánchíd ne szerepeljen. A Lánchíd építési munkálatai a mederpillérek alapozásával kezdődtek meg. Ezt a munkát nyílt víztartással oldották meg olyan módon, hogy sűrű cölöpsorokkal vették körül a létesítendő pillér területét, az így keletkezett gyűrűkben (jászolgát) a mederfeneket alkotó hordalékot kikotorták és vízzáró agyaggal cserélték ki, illetve ezzel töltötték fel. Ez megtörténvén, a vizet kiszivattyúzták, és leásták a gödröt a teherbíró agyagig. A híd alapkőletétele 1842. augusztus 24-én ünnepség keretében volt, amely alkalomból a pesti mederpillér munkahelyén, 16 méterrel a vízszint alatt, kb. 200 főnyi meghívott közönség lehetett tanúja annak, hogy Magyarország valóban megindult a műszaki haladás útján. Az építkezés tervszerű rendben bonyolódott le egészen 1848-ig, amikor az utolsó láncszem beemelésekor, július 18-án, baleset történt. A felvonólánc elszakadt, s a súlyos teher ráesett az állványra, összetörte azt, részben magával rántotta és beleesett a Dunába. Az állványon tartózkodók közül sokan a vízbe estek, így Széchenyi István is, ki gyakorta szemlélte meg a munkálatok előrehaladását. A baleset egyhónapos késedelmet okozott. A baleseten kívül a szabadságharc eseményei is hátráltatták az építkezést, amely már a befejezéshez közeledett. Elterjedt a hír, hogy abudai várat védő sereg parancsnoka fel akarja robbantani az épülő Lánchidat, hogy ezzel megakadályozza a felkelő csapatoknak a Dunán való átkelését. Clark Adám is tudomást szerzett a hírről, tiltakozott, tárgyalt, magyarázott, de közben cselekedett is. Elhitette ugyan az akadékoskodó katonával, hogy a sereg átkelésének megakadályozására elegendő a pályaszerkezetet egy kisebb hosszon felszedetni, de közben vízzel árasztotta el a budai lánckamrákat, mert tudta, hogy azoknak felrobbantása helyrehozhatatlan kárt tenne a hídban. A csel sikerült, a híd a szabadságharc alatt nem szenvedett kárt. A csatazaj elcsitultával elvégezték a befejező munkálatokat és 1849. november 20-án átadták a hidat a forgalomnak (300., 301. kép). Az eredeti vasszerkezet kicserélésére és a híd megerősítésére az első világháború alatt, 1913—15 között került sor. Szükségesssé tette ezt a munkát a közúti járművek súlyának növekedése, továbbá az a körülmény, hogy az eredeti Lánchíd nem volt kellően merevítve. Az átépítés eredményeként a tartóláncok kissé vastagabbak lettek, a függesztővasak elhelyezése pedig megritkult. A második világháború végén katonaruhába bújtatott gonosztevők végrehajtották azt, amit Clark Adám megakadályozott. Felrobbantották a lánckamrákat, tönkretették a Lánchidat. Öt évre — 1945. január 18-tól 1949. november 20-ig — megszűnt az összeköttetés a Clark Ádám tér és a Széchenyi rakpart között. De a megnyitás százéves fordulóján, szerkezetében megerősítve, anyagában részben megújhodva, régi alakjában és szépségében állt a híd s mint felirata mondja, hirdeti a magyar alkotóerőt és munkalendületet. A Lánchíd világviszonylatban is egyike a legszebb hidaknak. Bárhonnan is nézzük, mindenképpen előnyös, nemes vonalú, esztétikus. A két mederpillér erőt sugárzó tömbjei a kőarchitektúra legsikerültebb alkotásai közé tartoznak, a klasszicista építészet remekei. Az általuk hordozott vasszerkezet finom művű, könynyed, eredeti alakjában szinte légies (300—301. kép). A múlt századi fényképeken látható szerkezet a maihoz képest kissé eltérő, a láncok vékonyabbak, a függesztővasak sűrűbbek voltak. Innen a „hárfaszerű” megjelölés az egykorú leírásokban. A mai vasszerkezeten a láncok kismértékű vastagítása a szerkezeti motívumot jobban hangsúlyozza, ami a szemlélőben megnyugtató hatást kelt. Ezzel szemben a függesztővasak lényeges megritkítása biztosítja to-262
