Gáll Imre: Régi magyar hidak (Budapest, 1970)
Régi hidak problematikája - Fahidak
Ezek a hidak azonban aligha állhatták egy-két évnél, legfeljebb évtizednél hosszabb ideig, hiszen a Duna általunk is ismert jégtorlaszvonulásainak a fajármok még a szokásos jégtörők alkalmazása esetén sem állhatták ellent. A Duna lévén a római birodalom északi és keleti határvonala—limese, — a rómaiak a Duna—Tisza közén és a Tiszán túl sem utakat, sem hidakat nem építettek. (Az aldunai hídról könyvünk más helyén történik megemlékezés.) A dunántúli kisebb folyókon a rómaiaknak voltak hídjaik, mégpedig nemcsak fahídjaik, hanem kőhídjaik is. Római fahídról van tudomásunk a Vas megyei Rum község északkeleti szélén, a jelenlegi hídtól jóval lejjebb, ahol alacsony vízállásnál még cölöpcsonkok is előkerülnek a vízből. Ugyancsak fahíd állott a rómaiak idejében Zalalövőnél a Zalán és Muraszerdahelynél a Murán. Ezek a hidak azon a főútvonalon álltak, amely Savariát, Felső- Pannonia fővárosát, a mai Szombathelyt a római birodalom központjával összekötötte. Ez a főútvonal volt annakidején kétségkívül a legfontosabb út, amely Magyarország területét átszelte. Igen fontos római útvonal volt az, amelyik Aquincumból, a mai Óbudáról a Duna mentén dél felé vezetett. Ma már pontosan nem állapítható meg, hogy ennek a főútvonalnak hol voltak hidjai. Az a vidék, amelyet az út átszel, annyira beleesett a hadjáratok felvonulási területébe, hogy a középkor folyamán és utána számos hadsereg vonulásának útja volt. Ezzel lehet magyarázni, hogy az út csapása elmosódott, megváltozott, és a hidak helye is feledésbe ment. De ennek az útnak több hídjáról találhatók feljegyzések a törökkorban. A rómaiak több évszázadra kiterjedő uralma alatt a dunántúli területek viszonylagos nyugalomban fejlődtek. Ezt a viszonylagos nyugalmat a középkorban igen változatos, mozgalmas, de annál kevésbé békés korszak váltotta fel. Azt lehet mondani, hogy Magyarország úgyszólván állandó hadszíntér volt, a háborúk, hadseregvonulások egymást követték, s a lakosság sáncokban, palánkokban, majd később a várakban keresett menedéket. A palánkok legtöbb esetben, a várak pedig kivétel nélkül csak hídon voltak megközelíthetők. A híd egy része felvonó híd volt, amelyet csak akkor bocsátottak le, ha békés szándékú vendég közeledett. A várakkal együtt a várfeljárók is eltűntek, csupán a várak romjaiból következtethetünk feljáróik eredeti alakjára. A törökkorból származó leírásokban a várakkal kapcsolatos hidak igen gyakran szerepelnek. Szigetvár ostromáról feljegyezte a krónikás, hogy a vár legendás hírű védője, Zrínyi Miklós a vár belső hídján esett el. Hasonlóképp számos történet fűződik középkori váraink feljáróhídjaihoz. Ebben a zaklatott időben sok vért ontottak a várfeljáró hidak birtoklásáért és bizony számos hidat a védők és támadók vére festett meg pirosra. A középkorban a várfeljárókon kívül már a kereskedés legfőbb útjain is megjelennek a fahidak. Egyik 1346-ból származó oklevélen olvassuk, hogy a hortobágyi kőhíd helyén álló fahíd vámjövedelmét annak birtokosa az örökösökre hagyományozza. Nem kétséges tehát, hogy ezen a helyen a középkorban is fontos közlekedővonal lehetett, amely állandó hidat igényelt. Bőséges hídtörténeti anyag található más hidak vámjövedelmei körüli jogvitákat tárgyaló egykori okiratokban is. Ennek az anyagnak nagy része még feldolgozatlan. Bár könyvünk célja elsősorban a Magyarországon található régi hidak bemutatása és a történeti anyag egy részének ismertetése, mégis helyet adunk itt néhány sornak, amely egy Magyarország területén kívüli hídról szól. Ennek a hídnak a felépítése és sok éven át való karbantartása Magyarországra döntő jelentőségű volt, és nagymértékben járult hozzá az országnak a török seregek általi megszállásához, valamint a százötvenéves török uralom fenntartásához. Ez a rendkívüli fontosságú fahíd a Dráva folyón és a Drávát körülvevő mocsaras területen át Eszékről Dárdára 23
