Gáll Imre: Régi magyar hidak (Budapest, 1970)
Hídleírások - Pest megye
199. kép. Vasúti ..Nagyhíd”, Vác Érdemesnek tartjuk felhívni a figyelmet arra a lényeges körülményre, hogy Nepomuki Szent János szobrát leszámítva, a többi öt szobrot a híd elkészülte utáni időben, 1758-ban és 1759-ben rendelték meg, s ezért igen valószínűnek látszik, hogy a híddal kombinált szoboregyüttes létesítésének gondolata nem Althanntól vagy Oracsektől, hanem minden bizonnyal Forgács püspöktől származik. Althann a hídnak nyilvánvalóan csak egyetlen, Nepomuki Szent János szobrával való díszítésére gondolhatott, ami akkor megszokott megoldás volt. Az 1752-ben megrendelt szobornak az épülő hídra való helyezése lehetett egyedül Althann ötlete. De a többi öt szobrot már Forgács rendelte meg. A szobrok közül Péter és Pál kettős szobrát, Szent Kamillusét, Szent Borbáláét 1858-ban Beckert József készítette a kifizetési nyugták tanúsága szerint. O készítette el Szent Thaddeus Judás és Szent Venantius szobrainak terveit is. E szobrok kivitelezésére vonatkozó írásos bizonyítékok hiányoznak. A híd kétszáz éves történetéhez hozzátartozik még, hogy a Duna 1775. évi jeges árvize elárasztotta a hidat és környékét, s a hidat, valamint a szobrokat is megrongálta. Szerencsére a boltozatok nem omlottak be, úgyhogy az árvíz elvonulása után a híd továbbra is teljesítheti hivatását. Az árvíz rongálásait rövidesen helyreállítják, Ugyancsak megrongálta a hidat és a szobrokat a Duna 1834. évi árvize. A rongálások szerencsére ebben az esetben sem voltak maradandóan károsak. Az 1849. évi szabadságharc idején a híd fontos ütközet színtere volt. Április 10-én Damjanich seregei itt érték utói a visszavonuló osztrák sereget, s minthogy a híd birtoklásának döntő jelentősége volt, heves tűzharc keletkezett, amelynek során a szobrok is megsérültek. Szerencsére a híd boltozatai kiállták a megpróbáltatást ebben a legveszedelmesebb helyzetben is. A második világháború hídrongálásai között különleges véletlennek kell minősíteni, hogy a főközlekedési úton álló híd épségben megmaradhatott. De éppen a második világháború tanulsága volt az a felismerés, hogy az országutakon a járműveknek mind a szélességi méretei, mind a terhelései a réginél szélesebb és erősebb hidakat kívánnak. Már a harmincas évek végén szóba került a híd lebontásának kérdése. Okot adott erre az a körülmény, hogy a 2. sz. Budapest—Vác—Losonc főközlekedési út jelentősége az országhatár módosítása következtében megnövekedett és a híd abban szűk keresztmetszetet alkotott. Abban az időben még nemigen sikerült a hidak újjáépítésekor érvényesíteni a történeti és művészi értékelés szempontjait — a miskolci Sajó-híd példája jellemzi az akkori felfogást (I. ott), — úgyhogy a távlati elgondolásokban a lebontás és új híd építése vetődött fel. Szerencsére a tervek megvalósítására már csak akkor került sor, amikorra sikerült a hivatalos körök között is gyökeret vernie a műemlékvédelem gondolatának. A híd kiszélesítését és megerősítését 1948. év végén hajtották végre. A homlokfalat és a szárnyfalakat a kőanyag gondos kímélésével lebontották, majd a pillérvégekkel és a többi szobortartó posztamensekkel együtt a hídtengelytől távolabb helyezték, az eredeti alaprajzi elrendezés legpontosabb megtartásával. A boltozatokat megfelelő anyagpótlással meghosszabbították, majd a teherelosztás biztosítására, illetve a híd teherbírásának növelésére a hídpálya alá vasbeton-172
