Héjjné Détári Angéla: Régi magyar ékszerek. 2. módosított bővített kiadás (Budapest, 1976)

adott jegygyűrűket a fejedelemnek és a fejedelemasszonynak kezükben kellett tartaniuk.

Másnap az ebéd előtt a fejedelem egyik tisztje által mindnyájuk jelenlétében átnyújtotta azon ajándékát, amelyet „Morgengabé”-nak, azaz reggeli ajándéknak neveztek. Ezzel fejezték ki a szerencsésen létesült házasság feletti örömet, s ígérték meg a hűséges házastársi szolgálatot, kölcsönös köszöntésekkel kísérve.

Bethlen Gábor menyegzői násfája házasságuk első örömteli napjainak boldogságát ígéri tartósítani a szeretet és hűség szép szimbólumaiban (45. kép). Ugyanezt az időpontot rögzíti az a jellegzetes típust képviselő övcsatpár, amelyen kettejük névbetűi szerepelnek évszámmal (44. kép).

A fennmaradt gazdag emlékanyagot tehát számtalan írott forrás egészíti ki, amelyek szerint a régi leánykérések, eljegyzések, házasságkötések formaságaiban nagyon sok szépség, kedélyesség és költészet volt. A társadalmi szokások rendtartását: a kézfogók, menyegzők, keresztelők szertartásrendjét, a lakodalmakra beszerzett ételek és keleti fűszerek, az esküvőkre vásárolt drága ruhakelmék (46. kép), ezüsttárgyak és ékszerek sokaságát (47. kép), a meghívott előkelő vendégsereg névsorát, tisztségét mind felsorolták. Megállapítható ezekből, hogy a nyilván középkori szokásokból fejlődött nemesi rendtartás azonos volt a német befolyáshoz közelebb álló nyugati határok mentén, a Felvidék cseh és lengyel szomszédságú, valamint a törökkel közvetlenebbül érintkező Erdély területein. Amiként a köznemesek udvarházaiban és a főnemesség várkastélyaiban kialakult életforma a keleti és nyugati életstílus elemeit sajátos nemzeti szokásokká, úgy a magyar alkotókészség a keleti és nyugati művészet ornamentikáit szerencsés vegyületben magyar díszítőstílussá ötvözte össze.

A XVI—XVII. században — a vészterhes évszázadok alatt —, valamint a XVIII. században — a Rákóczi-szabadságharc leverése után — a felső-magyarországi és er-39

20. Övcsatpár