Rúzsás Lajos: A pécsi Zsolnay-gyár története (Budapest, 1954)

III. A pécsi Zsolnay-gyár az imperializmus korában. 1900-1921

festővé vált utódaik, valamint a gyárban felnevelt hazai festőnemzedék ^ügyesebbjei hasonlóképpen megjárták ezt az utat. A festők öltözködésükkel is kifejezésre juttatták különállásukat. A többi, munkaruhát viselő dolgozótól eltérően még a munkahelyeiken is sokszor ünnepi ruhában, kemény gallérban jelentek meg. Temetéseken, kivonulásokon külön csoportba tömörültek. Pihenőóráikat nem osztották meg a korongosokkal és a többi munkással valamelyik külvárosi vendéglőben kártya és kugli mellett, hanem a Pécsi Nemzeti Színház szomszédságában, az Otthon Kávéházban tartottak fönn maguknak törzsasztalt. Különösen a külföldi folyóiratok képei és színes műmellékletei csalogatták őket ide. A kávéházban beszélték meg híreiket, itt cserélték ki véleményeiket, és a többi gyári dolgozótól külön, itt ünnepelték meg életük fordulatait. A maguk körében emlékeztek meg például társuknak, Kofler Károlynak 25 éves festői jubileumáról. Az ünnepeltnek egy díszkorsót nyújtottak át, amelynek elkészítésében a gyár egyéb dolgozói is részt vettek ugyan, de a korsó oldalára kizárólag csak a festők írták rá fekete mázzal a nevüket.164

A festők egymásközt a gyárban és a gyáron kívül németül beszéltek. A német szó'megkönnyítette számukra, hogy kapcsolatot találjanak a városi kispolgársággal.

E kispolgárság pedig egy egész külön világot alkotott.

Mialatt a kispolgárság haladó része már a munkásság felé tekintett, a festők általában a kispolgárság egyre fogyó, maradibb elemeihez csatlakoztak. Ennek aztán meg is lett a következménye.

A gyáros — bár nem fizette festőit jobban, mint a korongosait — tudatában volt annak, hogy a gyár jövője szempontjából mit jelentenek a festők. Éppen ezért velük állott a legközelebbi kapcsolatban. Nehézség esetén őket igyekezett először leszerelni és megnyerni. Az 1903. évi sztrájk után Zsolnay Miklós a sztrájkban részt nem vevő dolgozók közt „ajándék” címén kisebb öszszegeket osztott szét. A festők kispolgári és nem harcos munkáslelkületére vall az, hogy ennek az ajándéknak az oroszlánrészét ők kapták. Ebből is kitűnik hogy a festők a gyárban e korszakban a munkásságtól elszakadó, az egész munkássággal magukat egynek nem érző és azzal együtt nem küzdő munkásarisztokrácia szerepét játszották.165

164 A festők helyzetének vizsgálatánál a munkásnéprajzot hívtuk segítségül, v. ö. Dégh Linda: A munkásság néprajzi kutatása. A Magyar Tudományos Akadémia társadalmi és történettudományi osztályának közleményei. II. köt. 289. old. (1952. év 3—4. sz.)

165 Lohnliste 79 — 1903.

185