Gáspár László et al.: Nagy magyar találmányok (Budapest, 1955)
Koczkár Ernő: Rádiótechnikánk követei külföldön
rádiócsövek katódjai. S hogy így készülnek, ebben nagy része van Winter Ernőnek is. A felszabadulás utáni években az Egyesült Izzó laboratóriumában különböző oxidkatódok emissziós tulaj donságaivál foglalkozott, tökéletesebb típust igyekezett találni. A számbajövő bárium-, stroneium- és kalciumkarbonátok sok száz keverékét próbálta ki megfelelő oxidkatódok kialakítására. A vegyi, mechanikai, villamossági, fizikai, sőt atomfizikai problémák egész sorával került szembe a kísérletezések során. Minthogy ezek követése meglehetősen messzire vezetne, meg kell elégednünk az eredmény ismertetésével. Az a karbonátkeverék, amelyet Winter Ernő végül is a legalkalmasabbnak talált, érdekes felépítésű «elegvkristályokból» áll, a kristályok 2 molekula báriumkarbonátból, 2 molekula kalciumkarbonátból és 1 molekula stronciumkarbonátból vannak felépítve. A wolframszál karbonátos kezelése során korábban a karbonátokat paszta alakjában kenték rá és 603—700 C°-on égették rá a szálra. Ilyenkor a wolfram bizonyos vegyületeket képezett, amelyek emissziós képességét lerontották. Winter Ernőnek azonban sikerült «hideg» eljárást kidolgoznia. Ennek az a lényege, hogy először 1 százalék báriumnitrátot tartalmazó vizes oldatban szuszpendált karbonátréteget visznek fel a wolframhuzalra, és alacsony hőmérsékleten rászárítják. A karbonátréteg rögzítésére még egy másik, szerves oldószerben oldott nitrocellulózból és földkálikarbonátból álló réteggel is ellátják a szálat. Az így bevont wolframszál kiváló minőségű oxidkatódként használható. Kisfogyasztású telepes csövek katódjának előállításához még ez az eljárás sem volt megfelelő. Sok sikertelen kísérlet után végül is a feltaláló egy rendkívül szellemes megoldása, a «kataforézis» vezetett célhoz. Ez azon a jelenségen alapszik, hogy valamely folyadékban elkevert anyagi részecskék két elektróda között vándorlásnak indulnak. Winter Ernő is ezt a jelenséget használta fel. Vezetőképes folyadékban áram hatásának tette ki a megfelelő méretre őrölt karbonátszemcséket, az eljárás tehát a galvanizáláshoz hasonlít. Amikor a wolframszálat áthúzta a folyadékon, a karbonátrészecskék a katódként kapcsolt szálra rárakódtak. Végül gondoskodnia kellett a karbonátrészecskéknek oxidokká való átalakításáról. Ezt a wolframszálnak 1000—1200 C°-on történő hosszabb-rövidebb izzításával érte el. Ezt a sikeres eljárást még egy lépéssel kellett kiegészíteni. Az addig szokásos módszerrel nem lehetett olyan vékony woiframszálat húzni, amilyent a kis fogyasztás megkövetelt. Ezért a szálat elektrolitikusan kellett vékonyabbra «maratni», és csak amikor ezt is úgy oldották meg, hogy a szál vastagsága sok száz méter 124
