Aba Iván: Műszaki tudományos kutatás Magyarországon (Budapest, 1965)
A Magyar Tudományos Akadémia intézetei
átszervezésről, amelyet még ugyanabban az évben végre is hajtottak. Ennek nyomán a következő kutató főosztályok, s azokon belül laboratóriumok alakultak meg: I. Fizikai Főosztály (Kozmikus Sugárzási Laboratórium, Fizikai-Optikai Laboratórium), II. Fizikai Főosztály (Magfizikai Laboratórium I., Magfizikai Laboratórium II.), III. Fizikai Főosztály (Reaktorfizikai és -technikai Laboratórium). Szilárdtestfizikai Laboratórium, Kémiai Főosztály (Magkémiai Laboratórium I., Magkémiai Laboratórium II.), Elektronikus Főosztály (Elektronikai Laboratórium I., Elektronikai Laboratórium II.). A tudományos apparátus 1960-ban Sugárvédelmi Osztállyal, 1961-ben Elméleti Fizikai Főosztállyal, végül 1963-ban Matematikai Főosztállyal bővült. A kutatólaboratóriumok technikai szükségleteinek ellátására üzemi részlegek és műhelyek alakultak, többek között a nukleáris műszereket előállító Elektronikus Kísérleti Mintagyártó Üzem (EKMÜ). Az Intézet igazgatója 1956-ig Kovács István professzor volt, azóta pedig Jánossy Lajos akadémikus. Az elmondottakkal vázolni igyekeztünk a Központi Fizikai Kutató Intézet kialakulásának történetét, bár az egyes fontosabb osztályok rövid történetére azok munkájának ismertetésekor még visszatérünk. Az egyes osztályok eredményeinek ismertetését a Kozmikus Sugárzási Osztály munkájának bemutatásával kezdjük. Ez az osztály lényegében az Intézettel egyidős, s megszervezője, 1959-ig pedig közvetlen vezetője is Jánossy Lajos akadémikus volt. S lényegében az ő sokrétű tapasztalatai és koncepciója alapján indult meg s folyik a munka jelenleg is. Az Osztály munkája tulajdonképpen a nagy energiájú magkölcsönhatások vizsgálata. Az első esztendők — s ide lényegében az 1954-ig terjedő időszakot soroljuk—■ a felkészülés jegyében teltek el, s valójában ezekben az időkben biztosították a további kutatások instrumentális alapjait, s szerezték meg a kutatók azt a nélkülözhetetlen tapasztalatot is, amely további munkájukhoz szükséges volt. S bár ezek az évek a tanulás évei voltak, mégis az Intézet munkatársai már ekkor is jelentékenynek mondható eredményeket értek el. Ebben az időben dolgozták ki a laboratórium munkatársai a kozmikus sugárzási Geiger—Müller-csövek gyártási technológiáját, a hosszú időtartamú kozmikus sugárzási mérésekhez szükséges megfelelő stabilitású elektronikus berendezéseket, a ködkamraépítós és a ködkamrás mérések technikai részleteit. Az új berendezések használhatóságát igazolták az első mérések: az akkori idők egyik legpontosabb müon-élettartam mérése, a Rossi-görbe sokat vitatott második maximumával kapcsolatos kérdés végleges tisztázása, a kiterjedt légizáporok sűrűségspektrumának és baromótereffektusának pontos meghatározása. 1954 óta nagy lépésekkel haladt előre a kiterjedt légizáporok kutatása. Az új eredmények főként az elektron-fotonkomponens sajátságainak megismerésére vonatkoztak; így pl. a hőmérsékleti effektus mérése, az átmeneti effektussal kapcsolatos kérdések tisztázása, a fotonok és elektronok számarányának mérése (Somogyi Antal, Gémesy Tibor, Sándor Tamás). Az utóbbi években indult meg az áthatoló komponens vizsgálata. A kiterjedt légizáporok nyújtják tudvalevőleg az egyetlen lehetőséget a 1014 eV-nál nagyobb energiájú elemi kölcsönhatások vizsgálatára. A Kozmikus Sugárzási Laboratórium azonban nemcsak az extrém nagy energiájú kölcsönhatások vizsgálatát tűzte ki célul, hanem a lehetőség határain belül szisztematikusan foglalkozik az 1 GeV nál nagyobb energiájú kölcsönhatások legjellemzőbb tulajdonságainak vizsgálatával. A 1011 — 1014 eV tartományba eső kölcsönhatások vizsgálatára 1955—56-ban új technikát, a fotoemulziós módszert vezették be. Nemzetközi kooperáció keretében, 39
