Aba Iván: Műszaki tudományos kutatás Magyarországon (Budapest, 1965)
A Kohó- és Gépipari Minisztérium intézetei
A Vasipari Kutatóintézetben 1953-ban indultak meg azok a kísérletek, amelyek a titán optimális hatását a hazai ötvözőelemekkel készített takarékacél-csoportokban rendszeres kutatással vizsgálták. Az első konkrét eredmény a betétben edzhető acélok területén jelentkezett. A tájékoztató kísérletek eredményeiből azt a következtetést vonták le, hogy a szerkezeti acélokban a titán optimális hatását kb. 0,1% .körüli mennyiségben fejti ki. ezért a kísérleti adagokba annyi FeTi-t adagoltak, hogy a titánnak az acélban elemezhető mennyisége 0,1% körül legyen. A kísérletek folyamán több száz adagot dolgoztak fel és különböző hőkezelési kísérleteket végeztek. VK 1 jelet kapott a 80 kp/mm2-nél kisebb, VK 2-t a 80—120 kp/mm2 és VK 3-at a 120 kp/mm2-nél nagyobb szakítószilárdságú acélok csoportja. A kísérletek azt bizonyították, hogy a kívánt mechanikai tidajdonságokat az MnTiacélokban nagyobb nehézség nélkül el lehet érni. Legfeljebb az edzhetőség az, amelyet illetően a titánnal ötvözött mangánacélok némi javításra szorulnak. A kísérletek alapján az Intézet munkatársai arra a következtetésre jutottak, hogy a VK 1 jelű acéllal a takarékacélok közül a C-30, ill. az 1—2% nikkeltartalmú betétből edzhető nikkelacélok helyettesíthetők. A VK 2 acélok helyettesítik a BVC-10, a a BVC-20 és a CR-80 minőségű acélokat, ill. a 2—4% nikkeltartalmú betétből ezdhető nikkel-, ill. króm-nikkel-acélokat. Végül a VK 3 jelű acéllal a Cr-100, a CrMO-200, valamint a 3—5% nikkeltartalmú CrNi, CrNiV, ill. a CrNiMo helyettesíthetők. A kidolgozott háromféle betétből edzhető mangán-titán-acéllal tehát további lépést sikerült tenni a külföldi ötvözőelemekkel való takarékosság érdekében, s remélhető, hogy a nikkel és molibdén után ezekben az acélokban most már a króm kiküszöbölése is lehetségessé válik. Az acélgyártásban a megfelelő acélminőség biztosításának egyik legfontosabb követelménye a csapolási és az öntési hőmérséklet pontos ismerete az adagmenet során. Ez pedig nem könnyen megoldható feladat, mivel a martin- és a fényíves elektrokemencékben uralkodó magas hőmérséklet (kb. 1800 C°), valamint az acél és salak oldó hatása megnehezíti a mérőeszköz anyagának olyan kiválasztását, hogy az a közvetlen méréshez megfeleljen. Az acélművekben a folyékony acél hőmérsékletét az adaggyártás folyamán, továbbá a megfelelő csapolási hőmérsékletet még jelenleg is gyakorlati úton, szemmel vagy kisebb-nagyobb pontatlanságú optikai pirométerrel állapítják meg. Ez a meghatározás azonban igen sok szubjektív tényezőtől függ. Az Intézetben kidolgozott eljárás szerint a folyékony acél hőmérsékletét platina—platina-ródium (Pt—Pt-Rh) termoelemmel mérik, amelyet elektromosan szigetelve, tűzálló anyaggal bevont acélcsőbe helyeznek. A fürdőbe merülő termoelemet 0,5 mm falvastagságú átlátszó kvarccsővel védik, amelyet minden mérés után cserélni kell. De talán nézzük meg pontosabban is azt a felszerelést, amelyet az Intézetban ez ilyen típusú üzemi mérésekre kikísérleteztek: A termoelempárt megfelelő szigeteléssel (ikerfuratos, magas hőmérsékletet tűrő keramikus csővel) 1" átmérőjű és kb. 3 m hosszú acélcsőbe helyezték el. Az acélcső végét r = 150 mm görbületű sugárral 90°-ban hajlították meg. A görbített rész hossza kb. 500 mm. A termoelem egyik vezetéke tiszta platina, a másik 13% ródiumos ötvözésű, átmérője 0,5 mm. A termoelem forrasztási helyét 5 mm belső átmérőjű, 1—1,5 mm falvastagságú kvarccsőbe kell helyezni. A használt kvarcső lehetőleg átlátszó legyen, mivel a homályos kvarc magas hőmérsékleten hamarabb lágyul, és a salak korróziós hatását is kevésbé bírja. A termoelem hideg végét a kompenzációs vezetékhez csatlakoztatják. A mérés elvégzéséhez célszerű több mérőhelyes, fotocellás, kompenzátoros regisztrálóval 250
