Várkonyi Endre: A magyar címer útja (Budapest, 1957)

gek. Ezt a hagyományt őrizte a Horthy-rendszer negyedszázados elnyomása alatt a gomblyukba tűzött vörös szegfű, amely a betiltott munkászászlót helyettesítette május elsején.

A magyar parasztságnak is régi hagyományai fűződnek a vörös zászlóhoz. 1891 május elsején az orosházi földmunkáskör épületére tűzték ki a vörös zászlót, amelyet a csendőrök elkoboztak. A parasztok kiálltak a vörös zászló mellett, s visszaszerzéséért olyan nagyméretű tüntetést rendeztek, hogy annak híre akkoriban az egész országot megrázta. 1894 áprilisában Hódmezővásárhelyen ugyancsak vörös zászló alatt vonultak fel a jogaikat követelő agrárproletárok, Szántó Kovács János vezetésével.

A munkásmozgalom egyik Iegdícsőségesebb és egyben egyik legszomorúbb emlékű dátuma 1912 május 23, a „vérvörös csütörtök”, amikor a munkások és a Tisza-kormány rendőrei között véres összetűzések voltak a fővárosban. A munkásság itt is magasra emelte a vérrel megszentelt vörös zászlót.

*

A vörös zászló tehát ezeréves történelmünk során a haza védelme, a győzelmek, a nemzeti büszkeség, a nagy veszélyek, az összefogás és a hősiesség, a szabadság és a haladás színe maradt. Petőfi szabadságharcosai „pirosló arccal és piros zászlókkal” üldözik a zsarnokot, Damjanich honvédéi vörös sapkát hordanak, s a vörös szín hagyománya egyenes vonalban vezet a XX. század munkásmozgalmának hőseiig.

Ez a néhány szemelvény mindennél világosabban bizonyítja, hogy a vörös zászló Magyarországon nem holmi „importcikk”, hanem ősi, nemzeti hagyomány.

8