Várkonyi Endre: A magyar címer útja (Budapest, 1957)

a büszkeség jelképeként választotta a vörös színt. Ettől kezdve serege pajzsain és harci lobogóin is feltűnik a vörös szín, amelyet — mint a rettegett, katonai erényeiről híres magyarok színét — ismert és félt szinte egész Európa.

A honfoglalást közvetlenül követő időkben, körülbelül ezer esztendővel ezelőtt, a vörös szín teljesen — mai szóval élve — nemzeti színné lett. A lovagok öltözete, sőt, lovaik védőpáncélja is évszázadokig egyszínű vörös volt. A társadalmi fejlődéssel párhuzamosan a főurak különböző színeket választottak maguknak. A hagyomány szerint ekkoriban keletkezett a más-más főúrhoz törleszkedő és annak színeit viselő vazallusok megbélyegzésére a „kétszínű” kifejezés, s azóta mondják arra, aki halogatva bár, de egyszercsak kimondja a véleményét, hogy: „színt vallott”.

A pogány magyarok törzsközösségének színe tehát a vörös volt. (A történelmi források egyébként mindig vörös színről, és sohasem pirosról beszélnek.) A letelepedés és az államszervezés után sem változik a lobogó színe, csak a pogány mítoszt jelképező turul madarat váltja fel a zászlórúd hegyén az ezüst színű kereszt.

Az egykorú krónikák hiányos adatai további felvilágosítással is szolgálnak. I. László királyról például azt jegyezték fel, hogy a kunok elleni csatában „az vér színű zászlót maga megragadta ...” Az a hagyomány is körülbelül az ő idejéből származik, hogy nagy veszély idején véres kardot vagy vörös zászlót hordoztak körbe az országban. S később, amikor a királyok már a fehér színt is felvették a vörös mellé, a nagy veszélyek, országraszóló győzelmek, a végsőkig elszánt kitartás színeként mindig megmaradt a vörös zászló. Ez a szín lelkesítette harcba tíz évszázad magyar hőseit minden rendű-rangú ellenséggel szemben az ország megvédéséért. A millenniumkor megjelent „A magyar nemzet története” című sok kötetes, képes történelemkönyv jegyzi fel, hogy „Frangepán Kristóf nagyon

6