Várkonyi Endre: A magyar címer útja (Budapest, 1957)

fejeződött a „megoszthatatlan és elválaszthatatlan” Osztrák—Magyar Monarchia története is.

A kiegyezéstől az 1918-as magyar őszirózsás forradalomig egyébként — a közös címeren kívül még elméletben három, a valóságban két címere volt Magyarországnak: a ténylegesen használt kis- és közép-címer, valamint a meg sem tervezett, de elhatározott nagy-címer. A kiscímer (26. ábra) a közismert elemekből és tetején Szent István koronájából állt. Ezt az ország területén belül használták ünnepélyes alkalmakkor és azoknál az intézményeknél, amelyek hatásköre csak a szűkén vett Magyarországra vagy annak egy részére terjedt ki. ^Ugyanez a címer tért vissza később, Horthy ék 25 éves ellenforradalmi uralma, a „király nélküli királyság’1 idején, amikor még az azelőttinél is inkább a magyar sovinizmus, a revíziós jelszavak szimbóluma lett.)

A közép-címer hivatalos meghatározás szerint „A Magyar Szent Korona Országainak” címere volt (27. ábra). Közepén a kis-címer feküdt, a külső pajzs előbb öt, majd 1915-től hat részre volt felosztva. A jobb felső mezőben Dalmáciát jelképezte a három koronás párducfej, mellé — a bal felső mezőbe — Horvátország 25 vörös-ezüst kockából álló címere került. Dalmácia címere alatt Szlavóniáé következik: felső részében hatágú vörös vagy arany csillag, alatta két vízszintesen futó, hullámos ezüst csík, közte egy jobbra futó nyest képe. Vele szemben, a bál alsó mezőben Erdélyt hét bástya és egy sas jelképezi, míg az alsó háromszögben Fiume egészen fiatal, a Habsburgok által adományozott címere egészíti ki a képet: sziklán álló kétfejű sas. 1915-ben mindehhez hozzávették Bosznia címerét, egy kardot tartó kar képét. Ez az utóbbi kiegészítés ugyancsak félreérthetetlenül mutatja a magyarok megvesztegetésére irányuló kísérletek célját: még a frissen annektált Bosznia-Hercegovinát is átengedték Magyaror-46