Várkonyi Endre: A magyar címer útja (Budapest, 1957)

A Habsburgok és a magyar címer

Amikor — ismét csak rokonsági-házassági kapcsolatok címén — I. Ferdinand lett Magyarország királya (igaz, hogy csak egyik királya, mert az ország keleti felén Zápolya Jánost ismerték el uralkodónak a főurak), a koldus ország „pártfogójaként” lépett fel. Elfogadta a trónt, és magához vette a koronát. A zűrzavaros időkben, természetesen, nem fordítottak nagy gondot a címerre. Utódait még kevésbé érdekelte, hogy van-e egyáltalán magyar címer vagy nincs. Az ő számukra csak az ország megmaradt részeinek birtoklása volt fontos, cseppet sem csináltak titkot abból, hogy nem tartják többre Magyarországot, mint az egyre terjeszkedő Habsburg-ház bármelyik „örökös tartományát”. Ennek az elgondolásnak felelt meg a Habsburg-királyok idejében a címer is. A vágásos pajzs gyakran szerepel ugyan a Bécsben székelő királyok címerében, de egyre kisebb helyre szorul, ami tulajdonképpen teljesen jogos, hiszen az Árpád-házhoz nekik már az ég-világon semmi közük nem volt. A vágások, a kettőskereszt és a hármashalom egyesítésével először II. Ferdinánd próbálkozik 1624-ben, majd I. Lipót (1657—1705) — akinek ugyancsak meggyűlt a baja a „rebellis” magyarokkal, hiszen uralkodása alatt tört ki a Thököly-féle felkelés és a RákócZi-féle szabadságharc is — a kétfejű sas mellére helyezteti a kerek pajzsot, amelynek alkatrészei nagyjából megegyeznek a 'későbbi „magyar királyi” címerrel (18. ábra).

A XVIII. század folyamán rendkívül nagy az összevisszaság a címerek körül. A Habsburgok felveszik a már többé-kevésbé kialakult magyar címert a kétfejű sas szárnyaira, de vele egy sorban szerepelnek az osztrák örökös tartományok címerei, sőt az úgynevezett magyar igénycímerek is, vagyis azoknak az országoknak címerei, ame-32