Várkonyi Endre: A magyar címer útja (Budapest, 1957)

nek fegyveres erővel is a magyar trónra. Ugyanilyen „rokonok” voltak a többi trónkövetelők és ideig-óráig királyok: a cseh Vencel és a bajor Ottó — de rokonság címén bejelenthette volna trónigényét akár Európa valamennyi uralkodója, annyira keresztül-kasul házasodtak a királyi családok.)

Mindehhez járult, hogy az Anjou-házbeli királyok más országokban is uralkodtak, s ezért a címer — főleg I. Lajos korában — /egyre bonyolultabbá vált. Az aacheni magyar kápolnában volt az a címercsoportozat (9. ábra), amelynek közepén csak a vörös-ezüst vágásos és az Anjouliliomos félpajzsokat lehet tisztán megkülönböztetni, a többi valami várszerű összképet ad, két szélén egy-egy sasféle madárral. (Ezek a címertartó alakok már akkor használatosak voltak, ugyanúgy, mint a későbbi magyar címernél az angyalok.) Ez a fantasztikus címertömeg azonban nyilván csak „házi használatra” szánt jelvénye volt Lajos királynak, akinek birodalma határát „három tenger mosta”, de e birtokok többségének semmi köze nem volt Magyarországhoz. Hivatalos ügyekben ő a kettőskeresztet tekintette jelvényének, már erősen összeházasítva a családi liliommal — hiszen a trónöröklési vita eldőlt, nem volt már fontos az Árpádok jelvényének tiszteletbentartása (10. ábra).

Zsigmond király (1387—1437), aki éppúgy került az Anjou-családba, mint hajdanában azok ősei az Árpádházba, vagyis a király vejeként — még tovább ment a címerváltoztatások útján. Az ő „nagy pecsétjén” (11. ábra) már a cseh oroszlán, a brandenburgi sas és más képek is feltűnnek, nem is szólva azokról a címerekről és pecsétekről, amelyek Zsigmond római királlyá, majd császárrá koronázása után készültek, s amelyeken még kitalálni is nehéz volna, hogy melyik alkotóelem képviseli Magyarországot. (Mindenesetre Magyarország adta neki az anyagi

23