Várkonyi Endre: A magyar címer útja (Budapest, 1957)

nyíltan kitűzni a házak ablakaiba, a városfalakra, a szabadságot ünneplő utcákra és a harcba induló honvédek zászlórúdjaira a nemzeti színeket, a Bach-korszak leparancsolta onnan. Az 1867-es kiegyezés során a Magyarország fölött immár „alkotmányos és törvényes” egyeduralmat nyert Habsburgok kénytelenek voltak megengedni az általuk annyira gyűlölt színek ismételt törvénybe iktatását, sőt az Osztrák—Magyar Monarchia hivatalos színe is feléig piros-fehér-piros, másik felében piros-fehér-zöld lett.

A harcokban született és oly sok dicsőséges emléket hordozó magyar nemzeti zászlót beszennyezte a Horthyfas izmus 25 esztendős uralma, amely gyűlöltté tette a három színt Közép- és Kelet-Európa más népei előtt soviniszta uszításaival, a szomszéd népek elleni erőszakos tetteivel. S azok is merényletet követtek el a piros-fehér-zöld lobogó ellen, akik 1956 október—novemberében ezzel akarták leplezni népellenes bűneiket, a gyilkosságokat, rablásokat — és a nemzeti zászló ősének, az Árpádok és a nemzetközi munkásosztály egyaránt sok harcot látott és sok dicsőséget szerzett vörös zászlajának sárbatiprását.

1848 után most, népi demokráciánkban intézkedik ismét törvény arról, hogy hazánk elidegeníthetetlen zászlaja a piros-fehér-zöld színű, az egész nép által tisztelt és követett lobogó. Hagyomány és élő jelkép, amely hirdeti itthon és külföldön, hogy a magyar népi demokrácia a nagy magyar hazafiak örökösének, és ügyük folytatójának tekinti magát.