Várkonyi Endre: A magyar címer útja (Budapest, 1957)
igyekeztek alátámasztani jogosultságukat a magyar trónra, s így maradt meg a két szín, több-kevesebb módosítással, egészen a mohácsi vészig. Az 1848-as országgyűlés, a forradalmi tömegek nyomására, törvényt hozott arról, hogy „a piros-fehér-zöld. nemzeti színű lobogó ősi jogaiba visszaállíttassék”. Ám az ősi jogokat már akkor is hiába keresték. A magyar zászlóról ugyanis soha azelőtt nem hoztak semmiféle törvényt. A rendi országgyűléseknek volt gondjuk a főurak közt támadt birtokviszályok eldöntésére, a jobbágyokat egyre erősebben sújtó törvények meghozatalára, évszámra vitáztak az egymással szemben álló főúri pártok egy-egy, ma már nevetségesnek tűnő apró kérdésen — de a nemzet zászlajára soha nem gondoltak. 1848-nak kellett eljönnie ahhoz, hogy erről egyáltalán tárgyaljanak. Ekkor már a szokásjog alapján ősinek tekintették a piros-fehér-zöldet, amely pedig, a történelem tanúsága szerint, egyike volt Európa legfiatalabb nemzeti színeinek. A zöld szín a korai emlékeken teljesen ötletszerűen szerepel, aligha többet, mint a vörös és az ezüst kivételével bármelyik más szín. Az Aranybulla pecsétzsinórjai között például felfedezték a zöld színt, de II. Endre más oklevelein ugyanígy megtalálható a szivárvány minden színe. I. Lajos ugyancsak használja együtt a három színt. Innen eredt az a legenda, hogy ez az Anjou-király, mint „az egyház zászlótartója”, a hit-remény-szeretet (fehérzöld-vörös) keresztény főerények színeit vette fel zászlajára. Ezt a feltevést alátámasztja, hogy ugyanezek a színek — azonos vagy más sorrendben — egész sor ország zászlain szerepelnek (Bulgária, Olaszország, Mexikó, Thaiföld stb.). A „nemzeti szín”, illetve a „nemzeti zászló” fogalma azonban sokkal későbben keletkezett: a polgári nemzetek kialakulása idején, országonként váltakozva, a XVII'—XIX. században. A kék-fehér-vörös francia zászló az 1789-es 10
