Haiman György (szerk.): Kner Imre emléke 1890-1990 (Békéscsaba–Gyomaendrőd, 1990)

Kner Zsuzsa: Édesapámról

a családi mesterségbe, míg teheti. Apám azt felelte, hogy igen. Beállt a műhelybe és mikor egy év múlva kiderült, hogy Nagyapámat nem fenyegeti életveszély, már nem küldte őt vissza a gimnáziumba. Kivitte Lipcsébe technikumba. Felnőtt korában is néha könny csillant a szemében, ha erről az időről beszélt. Egyetlen szót se tudott németül, mikor ott maradt az idegen városban, - egy nyomdász családnál helyezte el őt Nagyapám. A technikumba érettségi után kerülhettek csak a hallgatók. Tizennyolc-ötven évesek is voltak, őt, mint külföldit vették fel kivételesen. Nagyon kis növésű gyerek is volt még akkor és a sok idegen felnőtt gúnyolódásának állandó céltáblája. Ha kiment, összedobták a szedését, megették az uzsonnáját és hasonló „szellemességekkel” növelték árvaságát és kiközösítettség-érzését. Karácsonyig tartott ez, amíg meg nem hirdették az első jeligés tipográfiai pályázatot. És azt a lenézett kis magyar gyerek nyerte meg... Mindig szerény volt, sose kérkedett a sikereivel, de ezt élete végéig úgy mondta, hogy büszkeség csengett a hangjában: „Ettől kezdve megnőtt a tekintélyem.” Lipcséből úgy jött haza, hogy tökéletesen beszélt németül. Bármikor, előadásokon szabadon adott elő németül éppúgy, mint magyarul, a továbbiak folyamán. (Itt említeném meg azt a humoros esetet, hogy több világkongresszuson képviselte már Magyarországot, mikor Nagyapám halála után, 45 éves korában a gyomai nyomdatulajdonosok előtt kellett mestervizsgát tennie.)

Nehéz gyomai évek következtek. Tizenhét éves korában már művezető, napi 16 órákat dolgozik, éjjel pedig tanul. Sokszor mondta nekünk, gyerekeinek, hogy ő azért tud annyit, mert nem iskolában tanították, nem jelölték ki a tankönyvekben, menői meddig kellett megtanulni az anyagot. Neki mindent kerülő úton kellett megtanulni, magának keresni meg, amit tudni kell, és amíg rátalált arra, amit keresett, nagyon sok mást is megtanult. Hogy mennyit tanult így ? Erre nézve hadd idézzek egy részt huszonnégy éves korában írott útinaplójából, a lipcsei Kulturhalle megtekin-74