Haiman György (szerk.): Kner Imre emléke 1890-1990 (Békéscsaba–Gyomaendrőd, 1990)

Haiman György: A nevelő és tanító

nak. Ö is autodidakta volt, akár az apja. Elismerését azonban nem rendkívüli pályafutásának, hanem kivételes képességeinek és műveltségének köszönhette. Képessége sajátos adomány volt, műveltségét azonban nehéz küzdelemben sajátította el. Tizennégy évesen került a lipcsei szakiskolába, ahol a legfiatalabb és - vesztére - a legtehetségesebb volt. Alig hogy megkezdte tanulmányait, első díjat nyert egy iskolai pályázaton. Iskolatársaitól viszont válogatott bosszantásokban volt része. Amint mondotta, akkor tapasztalta a saját bőrén mindazt, amit Max Kemmerich társadalmának visszásságairól leírt a „Moderne Kulturkuriosa” című könyvében. Imrének nemcsak a szakismereteket, de az általános tudást és műveltséget is nehéz küzdelmekben kellett elsajátítania. Hajnalig olvasott minden éjszaka gyertyafénynél. Megszerezte Strindberg, Ibsen, Hauptmann minden német kiadásban megjelent művét és sorra olvasta, kötetről kötetre, az első betűtől az utolsóig. Olvasmányai később is különleges szerepet töltöttek be életében .

Még nincs harminc éves, amikor már nagy élettapasztalattal rendelkező, művelt és bölcs ember, szüleinek, de elsősorban fiatalabb testvéreinek tanácsadója. Két öccse, Endre és Albert az iskolapadból mentek az első világháborúba s annak végeztével keresik helyüket a polgári életben. Húga, Erzsébet, akkor indul el könyvkötői pályáján. Anyám, Ilona is új életet kezd hadifogságból hazatért férjével.

1920-ban, az egy éves megszállás után a nyomda kifosztva, jókora emberveszteséggel áll az újrakezdés előtt. Imre megbélyegzett emberként tér haza Budapestről a Tanácsköztársaság bukása után. A fehér terror napjaiban a Gvoma utcáin átvonuló különítményesek az Ergerbergert éneklik, mialatt ő, egy új magyar könyvkultúra megteremtésén álmodozva, létrehozza az évszázad legmaradandóbb magyar könyvművészeti remekléseit.

A képesség és a műveltség önmagában nem elegendő ahhoz,

62