Mándy György: Hogyan jöttek létre kultúrnövényeink? (Budapest, 1971)

A fontosabb termesztett növények származása és elterjedése - Búza

boeoticum (vad alakor) és az Aegilops speltoides ősi areái jelentékeny területen egybeesnek, és így a két faj kereszteződésére sok lehetőség mindig fennállt. Kétségtelen, hogy a kereszteződés a kultúrfajjal is, az alakorral (T. monococcum) is bekövetkezhetett, ha a kezdetleges szántóföldön az alakor állományában a kecskebúza gyomként előfordult. Harlan et al. véleménye szerint ez utóbbi keletkezési mód a valószínűbb. Ez esetben azonban mindjárt a Triticum dicoccoti-nak (a termesztett tönkének) kellett létrejönnie, ámbár az is elképzelhető, hogy a vad tönkét fogta az ember kultúrába, és belőle vált temesztett növénnyé a kétszemű búza.

A termesztett alakor (T. monococcum) és a termesztett tőnké (T. dicoccon) nagyon hasonlít egymáshoz (34. ábra), miért is kerek 60 évvel ezelőtt az alakort tartották (Aaronsohn, 1909) a tőnké búza ősének, amelyből a tőnké egyszerű szerelvénykettőződéssel keletkezett volna. Ma már tudjuk, hogy ez a keletkezési mód nem lehetséges, hiszen az alakor a BB genomot nem is tartalmazhatta.

A fentebb említett kétféle keletkezési mód, éspedig a vad alakor vagy a termesztett alakor kereszteződése a kecskebúzával annál is inkább valószínű, mivel a Triticum dicoccon-nak van egy testvérfaja is, a Grúziában honos Triticum georgicum, a kolchiszi tőnké. Ezt ott manapság is termesztik.

A tőnké vagy kétszemű búza alakköre változatos. Négy alfaját tartják a rendszerezők nyilván: az abesszin tönkét (ssp. abessinicum), az ázsiai tönkét (ssp. euroum), az európai tönkét (ssp. europaeum) és a marokkói tönkét (ssp. maroccanum). Az alakkör egyes típusainak izolációja (elszigetelődése) mintegy másodlagos géncentrumok kialakulását eredményezte. A keletkezés eredeti helyén az ázsiai tőnké maradt meg, de elterjedt keletre is, többféle változatot kialakítva. A többiek nyugatra, délnyugatra vándoroltak. így került még a neolitikumban a termesztők vándorlásával Európába az európai tőnké, illetve Egyiptomba, majd Abesszíniába az abesszin tőnké, majd Észak-Afrikába a marokkói tőnké. A vándorlás az egész neolitikum ideje alatt folyamatos volt.

Érdekes volna áttekinteni a tőnké alfajok újabb és újabb formálódási helyeit, azonban maradjunk meg az európai tőnké sorsának tanulmányozása mellett, hiszen bennünket ez érdekel közelebbről. A neolitikumban az európai tönkének számos termesztési helyét tárták fel az ásatások (32. ábra). Ezek központja a Duna forrás-79