Sikota Győző: Herendi porcelán (Budapest, 1970)
A gyár története a két világháború között
Az építőművészet, mint anyaművészet radikális átalakuláson ment át a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején, amely maga után vonzotta társművészeteit. Visszatérve az alapvető térformákra, az építészet megszabadult a felesleges ornamentikától. Az enteriőrt is sima, szabályos síkok határolták. Az iparművészet az architektúra új irányát gazdag tartalommal igyekezett telíteni. Dekoratív porcelán dísztárgyak, amelyeknél az ornamentum mellett a forma és anyag szépsége is döntő volt, egyre nagyobb hangsúlyt kaptak. Korszerű iparművészetet, korszerű otthon kialakítását sürgették a háborús időkben az „Iparművész” folyóirat hasábjain műtörténészeink és iparművészeink, „levegőt, napfényt a paraszt- és munkásházakba” írták. Iparművészetünknek erre az áhított új kialakítására, s vele együtt porcelánművészetünk új arculatára azonban csak megváltozott társadalmi helyzetünkben kerülhetett sor, amikor az emberek igényesebb életében a porcelán a lakás kedvelt dísze és használati tárgya lett, korszerű otthonuk kialakítását pedig tudományos és társadalmi szerveink kritikája segíti elő. 78