Sikota Győző: Herendi porcelán (Budapest, 1970)
A gyár története a két világháború között
A magyar—német gazdasági egyezmény ún. „kompenzációs szisztémája" a 30-as évek vége felé egyre Németország számára teremtett egyoldalúan kedvező helyzetet. A porcelániparban nyomon kísérhetjük az egyezmény előnytelen fejlődését. Az 1935. év végén a herendi és a pécsi Zsolnayporcelángyárak azzal a kérelemmel fordultak a kereskedelemügyi miniszterhez, hogy a nehezen megteremtett hazai porcelánipar védelme érdekében a porcelánbehozatali kontingenst a legszűkebb határok között állapítsa meg. Ugyanis Magyarország porcelánszükséglete háztartási- és díszműáruban 150 vagont tett ki. A Zsolnay-gyár egymaga 150 vagont termelt egy évben, és ehhez járult még Herend 8—10 vagonos évi termelése. Mindkét gyár létérdekéről és mintegy 900 munkás keresetéről volt szó. E gyárak termékeit a külföldi behozatal miatt a belső piac nem tudta felvenni, ezért túltermelés előtt állottaké 197) Természetesen nem arról a külkereskedelmi forgalomban szükségszerűen engedélyezhető behozatali kontingensről volt szó, amely a választék bővítését jelenthette volna. A közös kérelem azonban süket fülekre talált, s a következő évben a — sajtóvisszhang ellenére — német porcelánbehozatalt bonyolítottak le a Baross Szövetség közreműködésével.(198) A megrendítő európai viharok előestéjén, a béke utolsó éveiben, Herend még részt vett a nemzetközi kiállításokon. Az 1937-es párizsi Világkiállításon az ízléses és modern vonalú magyar pavilonban kiállított magyar kerámia- és porcelántárgyak előkelő helyet kaptak. Tradicionális termékein kívül a 30-as évek új kisplasztikái alkotásai nagy feltűnést keltettek. 1938-ban Berlinben Herendet a Nemzetközi Kézműipari Kiállításon elismerő oklevéllel tüntették ki. A gigászi méretű New York-i Világkiállításon 1939-ben mind erkölcsileg, mind anyagilag kitűnő sikert ért el. A kiállítás alkalmával nagyszabású képviseleti megállapodást kötött a gyár, amelyet még ma is fenntart.( 199) A milánói VII. Triennálén, 1940-ben Diplome d'Onore-ral tüntették ki. A Triennálén Herend méltóan reprezentálta azt az utat, amellyel két évtized megfeszített munkájával előbbre vitte a magyar és az európai porcelánművészet ügyét.(200) Az 1939/40-es években nyersanyagbeszerzési nehézségei ellenére termelését zavartalanul folytatta, amit elsősorban a váratlanul megélénkült belső piac fogyasztásának köszönhetett. Ez az általános munkanélküliség csökkenésének és a velejáró nagyobb vásárlóképességnek, továbbá a közületek megnövekedett igényének és végül a háborús pszichózissal járó fokozottabb keresletnek, az „értékálló befektetés" gondolatának tudható be. A 40-es évek múltával azonban a világgazdasági háborúvá kiszélesedett európai háború Herendtől új feladatot követelt. Tengeri szállítási nehézségek, a régi nyersanyagszállítási források bedugulása, a bevonulások új nehéz helyzetet teremtettek a termelésben. A gyár haszonszázaléka a háborús évekkel csökkent. Ez elkerülhetetlen volt, mert egyrészt a porcelángyártáshoz szükséges nyersanyagok árai, mint pl. a fa, a villanyáram stb. emelkedtek, másrészt a gyárnak az eladott áruk utáni bevétele már csak kisebb nyersanyaghányadnak külföldről való beszerzésére lett elegendő. Ezen elkerülhetetlenül külföldről importált anyagok a kaolin, a földpát, a festékanyagok voltak. Jellemző a német „kompenzációs” kereskedelmi kapcsolatra, hogy az ebersdorfi Porzellanmassefabrik máz- és öntőmasszát a herendi gyár többszöri kérelmére — különböző háborús indokokra való hivatkozással, pl. hogy a gyár kórházakat lát el stb. — 74 volt csak hajlandó szállítani.(201)
