Sikota Győző: Herendi porcelán (Budapest, 1970)
A Fischer-utódok és a részvénytársaságok kora 1876-tól 1920-ig
60-as éveire esett, amikor a feudális idők főúri osztálya „mint vásárlóképes osztály” a drága keleti stílusú porcelánokért rajongott. A XIX. század közepétől a porcelánművészet szinte megállt fejlődésében. Tekintélyes porcelángyárak régi hagyományaikból éltek. A század végén gazdaságilag megerősödött polgárság új életritmusa és művészi igénye mozdította ki a porcelánművészetet a holtpontjából. Az új tőkés társadalom már nem igényelte a megtévesztésig hű utánzatokat. A magasabb művészi kidolgozás helyett tetszetős, de egyszerű formák, jutányos árak irányították a porcelángyártást. A használati edények gyártása terén magas művészi szinten álló kőedénygyárak nem egyszer híres porcelángyárakat kényszerítettek művészi irányuk megváltoztatására. Nem arról van szó, hogy a gyár egy letűnt stílussal befejezte működését, csupán arról, hogy nem volt kellően rugalmas. Nem készült fel időben úgy, mint a múlt század közepén a megváltozott igények mielőbbi és igényes kielégítésére. Nem találta meg azt a legtetszetősebb stílust s ehhez a legjobb piacot úgy, mint a múlt század 50-es és 60-as éveiben. Ez nem jelenthette azt, hogy régi, szép világsikert aratott tárgyainak a múlt század végén már nem akadt vásárlóközönsége. De ez termelésének csak kisebb, a jelentkező igénnyel arányos hányadát képezhette volna. A párizsi és londoni világsikert elért minták örökbecsű értékek, ezeket nem söpörheti el egy induló, s kérdéses, vajon időtálló új stílus. Csak a „régi nagy idők”-ből élni akarás megállást jelentett, és súlyos veszélyt rejtett magában. Aki a sok új törekvés között nem találja meg a legjobbat, az lemarad. A század végén az Iparművészeti Társulat új tartalmat kívánt adni az idegen utakon haladó, sőt gyakran a stílustalanság szolgálatában járó iparművészetünknek. Az iparművészet magyar és modern legyen — volt a jelszó. „Lássék meg rajta idetartozandósága annyira, mint amennyire meglátszott a bécsi manufaktúrákon az, hogy bécsiek, az angolokon, hogy angolok.” A közönség ezt a törekvést múló divatnak vélte. Az ipar — a pécsi Zsolnay-gyár kivételével, amely alkotásain mindig kihangsúlyozta a nemzeti jelleget, s a múlt ornamentikájának hagyományait — fél az új bevezetésének nehézségeitől. Herend a legegyénibb módon oldotta meg a magyar népművészetből átvett motívumok alkalmazását a porcelánra. Az RT. korszak — a sok eredménytelen kísérlet mellett — újdonságként adta Herendnek és a magyar porcelánművészetnek a magyar hímzésmotívumokat, úrihímzéseket alkalmazó bíborszínű vagy kék kobaltvirágos edényeket. A sikeres újításért, valamint a régi modorban gyártott termékekért a kereskedelemügyi miniszter elismeréssel tüntette ki a herendi gyárat. De ez a siker sem képes már a gyárat megállítani a fokozatos hanyatlás lejtőjén. A sorozatosan egymást váltogató részvénytársaságok művészi ízlések és a műszaki felkészültséget nélkülöző vezetők a gyárat végleg csődbejuttatták. A gyár kapkodó, kiegyensúlyozatlan vezetését tükrözi a győri Kereskedelmi és Iparkamara 1893-ból származó évi jelentése: „A világhírű herendi porcelángyár működéséről sajnos nem szolgálhatunk közelebbi adatokkal, mert a gyár igazgatási elvei közé még az európai szokás, hogy levelezésekre és speciálisan a kamarai megkeresésekre válaszolni illik, nincs bevezetve.”(126) 1894—95-ig a Klösterleből behívott Venier adta meg a gyárnak a kegyelemdöfést. A gyár rövid időre bezárta kapuit.
