Sikota Győző: Herendi porcelán (Budapest, 1970)
A gyáralapítás előzményei
,,A magyar műipar ezelőtt hasonlított a puszta virághoz, mely hallgatag árnyban, észrevétlenül szórta illatát, ezután — hisszük és add Isten, hogy hitünk meg ne csaljon — oly virág leszen, melyet a nemzet kedvencz gyermeke gyanánt veend dajkáló karjaira, hogy óvja, ápolja a zordon szelek fuvalma ellen, s nevelje naggyá, mely majd önerejével meg bírjon állni akármi szél fú, akárhonnan.”(1) A GYÁRALAPÍTÁS ELŐZMÉNYEI Kossuth 1843-ban a magyar ipar fejlesztése érdekében mondott szavai elevenednek meg előttünk, amikor belépünk a herendi gyár múltat lehelő boltíves kapuján, és egyszerre elénk tárul a régi árkádos épületsorral a múlt, a szemben levő modern épületekkel a jelen s a jövő. A gyarmati sorban élő, ipar nélküli országnak valóban puszta virága volt az alakuló herendi manufaktúra, amely „hallgatag árnyban”, Kossuth iparpártolási politikájával terebélyesedett, erősödött.(2) S e pusztában nőtt manufaktúrát valóban egy ország „dajkáló karja” őrizte, támogatta a válságok, sikerek s gazdasági krízisek hullámaiban. így lett Herend az élenjáró európai porcelánművészet egyik láncszeme, s a magyar iparművészet napfényes szigete, amely lassan mintegy másfél évszázados múltra tekint vissza. Ez a korszak egy darabka magyar sors, egy darabka története a sok világsikert megért, de ugyanakkor rengeteg nehézséggel és megpróbáltatásokkal teli magyar kerámia- és porcelániparnak. Vissza kell mennünk a középkorba, a XV—XVI. századokba, ha világosan akarjuk látni a magyar agyagipar, majd a porcelánipar keletkezését, ősi hagyományait; oly időbe, amelyet a távolság köde már teljesen eltakar a mai nemzedék elől. Ha e ködöt jelen történelmünk szétszakítja, hazánk úgy fekszik előttünk, mint egy sivár, élettelen pusztaság: a magyar feudalizmus. Középkori településeink helyeiről előkerült tárgyi emlékek, levéltári adatok, céhiratok igazolják, hogy a magyar népnek kedvelt foglalkozása volt a fazekasság, agyagművesség. Veszprém megyében még ma is léptennyomon bukkannak elő az e tájon rendkívül erősen képviselt agyagipar emlékei. A falvak elszigetelődése következtében a helyi ízlés tájjellegűvé vált. Jellegzetes formakincset és díszítőmódot alakított ki az edényeken. Ez a hagyományos díszítőmód oly belső erővel járta át a népi rétegek ízlését, hogy minden átvett idegen forma és díszítőelem megszűrődött, átstilizálódott rajta, egyéni, magyaros ízt kapott. Az ólommázas technikával dolgozó helyi fazekasokon kívül a magasabb igényeket kielégítő ónmázas kerámiatechnika is meghonosodott Magyarországon. A népi fazekasság mellett a XV. század végén — mint európai kultúrjelenség — működik Mátyás király budavári majolikagyártó műhelye, amely szülőhazáján — Olaszországon — kívül megelőzte Európát.(3) E műhelyben firenzei majolikások és magyar segédeik Mátyás és Beatrix emblémáival padlóburkolatot, pompás edényeket és figurális kályhacsempéket gyártottak. A nagy jövő előtt álló magyar kerámiaművészetet a másfélszázados török uralom fejlődésében megállította. Művészi szempontból számottevő cserépedényeket csak a XVII. század elejétől kezdve készítettek ismét hazánkban. Művészi majolikaművességünk és céhrendszerbe tömörült fazekasságunk részben a török világ sajátos motívum- és formakincsével, főleg azonban a XVI. század végén Svájcból anabaptista hitükért üldözött, s hazánkba letelepedett habánok olasz reneszánsz és délnémet fajanszainak ízlésével gazdagodott. A habán hatású edényeknek legtöbbje fehér alapon sárga, kék, zöld és mangánibolya színű viráginda díszt mutat. Formanyelvük azonban alkalmazko- 7
