Herman Ottó: A halgazdaság rövid foglalatja - Természettudományi Könyvkiadó-Vállalat 31. (Budapest, 1888)

I. Bevezető rész

A HALSZŰKÉNEK ÉLETTANI OKA.

A halak elvesztették az ősi ártérnek azt a részét (a, a), a melynek természetétől a hasítás foganatossága s az ivadék megerősödése a maga egész valójában függött ; sőt még az a maradvány is teljesen elveszett, mely a gát és a meder között fenmaradt (c, c), a mely már az ősi állapotban is csak másodrendű, mert mélyebb vizű

j. Gátak közé fogott folyó ; M. meder ; a. a. ősi ártér ; b. b. gátak ; c. c. az ősi ártér maradványa ; r az áradás színvonala.

volt; áradáskor már ezt is nagy mélységű víztömeg borítja, a mint azt r, mint áradási színvonal világosan magyarázza.

Az új viszonyok között tehát kárba veszett a hal hasításának egész élettani alapja, a melytől az ősi állapot halbősége eredetét vette.

Az ősi állapot idejében akként állott a dolog, hogy minél nagyobb az áradás, annál több kerületet borít, tehát szaporodnak a szélvizek s így a hal hasításának kedvező körülmények is; ma éppen megfordítva áll a dolog, t. i. minél kisebb az áradás, annál több a lehetőség, hogy a hal az ősi ártér utolsó maradványán (c, c) szükségből megívjon. Ám ez a maradvány már igen korlátolt s csak igen kis mértékben kedvez a halnak, mert sem a növevény, sem az alsóbbrendű állatélet nem verhet rajta kellő gyökeret. Minél nagyobb az áradás, annál mélyebb a gátak közé kényszerített víztömeg s