Herman Ottó: A halgazdaság rövid foglalatja - Természettudományi Könyvkiadó-Vállalat 31. (Budapest, 1888)

VI. A fogas süllő tenyésztése

A PÁRJAS RENDSZERRE ALAPÍTOTT MÓD.

nyújtót készítve, ezt ne lássuk el ágyasokkal, mert a fogas süllőnek a növendék-tóból kikerült ivadékát bevetett hallal bírjuk és akarjuk táplálni.

Ennek a módja a következőkben foglalható össze. A hol természetes mocsár van a fogas süllő-tavak közelében, ott a mocsár síkvizes helyeit könnyű gátakkal apróbb tavakra osztjuk s e tavak mindegyikébe tavaszkor 2—3 pár ívó kárászt Carassius vulgaris Nils.) bocsátunk; természetesen gondoskodván arról, hogy minden tócsának ívóhelye vagyis benőtt szélvize legyen. A kárászok megívnak; minthogy pedig e hal nem kényes s minden tekintetben a legkeményebbek közé tartozik, hozzá igen szapora is, a tócsák megnyüzsögnek a kárász-ivadéktól, mely azonban legfeljebb ujjnyira bír megnőni.

A hol ilyen alkalom van, ott evvel élni kell, mert a kárász-ivadékot igazán csak meríteni kell s átszállítása a fogas süllő-tavakhoz még nagy távolságra is könnyű, mert még a szárazra vetve is órákig elél.

Ilyen kárásztenyésztésre felhasználhatjuk még az agyaggödröket is, ha csak az esővizet gyűjtjük is fel benne; mindössze benőtt ágyásféléről kell gondoskodnunk, hogy a beeresztett ívó kárász-párok hasíthassanak.

Csak valamivel több gondot kér a szintén kemény életű kelehal Scardinius erytrophthalmus Bon s ha ennek ívó párjait csak olyan tavakba is bocsátjuk, a minőket a tő-ponty hasítására használunk v. ö. 21. kép a kele-ivadék százezrei támadnak bennök, a melyek a fogas süllő táplálására kiválóan alkalmatosak.