Szathmáry László: A gyufa története a XIX-ik század végéig. A zajtalanul gyúló foszforosgyufa feltalálójának Irinyi Jánosnak emlékére - Kis Akadémia könyvtára 17. (Budapest, 1935)
I. A mártógyufa
19 be, már is meggyűlt a baja a városi hatósággal. A bécsi városi tanács ugyanis tudomást szerzett arról, hogy J. B. Missillieur puskaműves, Römer István és Kiss István magyar gyógyszerészek (úgylátszik ezek voltak Römer első társai) hatósági engedély nélkül gyujtókeveréket készítenek és árusítanak. 1822 szeptember 25-én tehát elrendelte, hogy a bécsi gyógyszerész testület elnöke Josef Moser foglalja le a náluk található gyujtókeveréket. Egyben elrendelte, hogy J. Moser oktassa ki a vállalkozókat, nehogy robbanás következzék be. 1822 szeptember 27-én mind a hárman szigorú dorgálásban részesültek.1 Römer István most magára maradt. A mártógyufa feje tehát veszélyes robbanókeverék volt, amely dörzsölést, ütést nem bírt el, zsebben nem volt hordozható, gyújtása pedig óvatossággal párosult gyakorlatot igényelt. A mártógyufa csak akkor gyújtott, ha kénsavba mártották. A gyárosok tehát gyufa mellett, apró üvegekben, kénsavat is árultak. Azonban a kénsav csak addig gyújtott, míg tömény volt, ellenkező esetben hatástalan maradt, és bizony gyakran maradt hatástalan, mert a kénsav nedvszívó vegyület, levegőn állva, nedvességet vett magához. Felhígult. Az üvegecskét tehát be kellett dugaszolni. Erre azonban a parafadugó nem volt megfelelő. Üvegdugós üvegecske pedig drágává tette az árut. Amellett a gyufát nem volt szabad mélyen belemártani a kénsavba, csak a fejet, mert ha a kén is kénsavas lett, nem gyulladt meg, hanem lobbant és kialudt. Épen azért sima fenekű kénsavtartó üvegcséket használtak, amelyben fél vonal (kb. 1 mm) mennyiségű kénsavnál nem volt több. Römer István kénsavtartó üvegecskéjét azbeszttel töltötte ki, s erre öntötte a kénsavat. Most már nem ömlött ki belőle, ha véletlenül feldőlt, most már nem roncsolt szét ruhát, bőrt, fát, vagy amihez ért. Emellett a gyufára csak annyi kénsav tapadt, amennyi a gyújtáshoz okvetlen kellett, nem maradt rajta felesleg, amely gyújtáskor szétfröccsent s a ruhát kiégette. 1 L. Hochberger: Gesichte d. Apoth. u. d. Apothekerwesens in Wien. 111. k. 50 1. 2*
