Szathmáry László: A gyufa története a XIX-ik század végéig. A zajtalanul gyúló foszforosgyufa feltalálójának Irinyi Jánosnak emlékére - Kis Akadémia könyvtára 17. (Budapest, 1935)
I. A mártógyufa
14 amelyhez valami kékfesték is adható. E pépbe mártandó á gyufa egyik vége. Tudjuk azt, hogy a káliumklorátot a tömény kénsav részben hidrogénperklorátra (HCIOJ, részben pedig klórdioxidra (C102) bontja. Ez utóbbi vegyület okozza a gyúlást. A klórdioxid ugyanis erős oxidálóanyag, amely foszfort, ként, cukrot, lycopodiumot és más anyagokat hőtermelés mellett oxidál. Mikora gyújtót a tömény kénsavba mártjuk, megindul az említett vegyfolyamat, s a keletkező klórdioxid a gyufát lángra lobbantja. Ez volt tehát a franciák „briquet oxygéne“-je, amelynek azonban több hiánya volt, először robbanással gyújtott, másodszor gyenge dörzsölésre is lángot vetett. Amit a franciák „briquet oxygéne“-nek neveztek, azt a németek „Tunkfeuerzeug“-nak, „Tunkhölzchen“-nek kereszteltek el. E gyufát 1812-ben, tehát hat évvel J. L. Chancel felfedezése után, Bécsben már gyártották. Ára Bécsben 100 darabonként 1 frt volt.1 De Németországban még korábban meghonosította Dr. C. Wagemann. Ő Tübingában akart gyárat alapítani, de mert megfelelő nyersanyagot nem tudott itt beszerezni, Berlinben telepedett le, 1808-ban. C. Wagemann a gyufához szükséges kénsavat kőedényben hozta forgalomba. Ezeket a br. von Eckartstein-féle kőedénygyár szállította.2 A gyuj tószerszám kereskedelmi neve „Eupyrion- Feuerzeug“ volt. Készítettek belőle egyszerűt konyha számára, de árultak díszesebbet szobai használatra, sőt olyant is, amely egyszersmind gyertyatartó és tintatartó volt. C. Wagemann később a kőedényt ónedénnyel cserélte fel, amelyben félévenkint kellett a kénsavat felfrissíteni. A mártógyufánál a gyujtókeverék a legfontosabb. Ezt amennyire csak lehetett a gyárak titokban tartották. De a kémikusok sem voltak restek, vizsgálat alá vették, megállapították összetételét, s azt, hogy miként utánozható. Számos recept jelent meg ekkor a folyóiratokban. 1 R. Wagner: Chem. Tech. Leipzig. 1871. 631 1. — 2 S. Hermbstädt: Magazin. 5 K. 161 1. 1810. 15. K. 253 1. 1813.
