Szilágyi Gábor: A fotóművészet története a fényrajztól a holográfiáig - Képzőművészeti zsebkönyvtár - Képzőművészeti zsebkönyvtár (Budapest, 1982)
A műfajok születésétől a műfajok felbomlásáig - A festészettől örökölt műfajok - A portré
Nadar, Cameron, Cárját és a többi portréművész fényképei egy kor művészi ízlését, a fényképészettel szemben tanúsított elvárását tükrözik. Alkotóik órákat töltöttek el egy-egy képpel, mert mindenekelőtt kedvtelésből, szenvedélyből fotografáltak, nem pedig a meggazdagodás vágya fűtötte őket. Hittek abban, hogy a fényképezés művészi alkotótevékenység és hitükhöz igazították cselekedeteiket. A fényképek rohamos elszaporodása, a fényképészet ipari, kereskedelmi tevékenységgé alakulása folytán az első „amatőrök", a fotóművészet illusztrisklasszikusai— ki korábban, ki később — kikoptak a szakmából és helyüket azok foglalták el, akik a fényképezést elsősorban kenyérkeresetnek tekintették, bár ezen véleményüket óvakodtak fennhangon hirdetni. Évtizedes pályáik során tevékenységük művészi rangját — amelyet alkotásaik csak sápadtan tükröztek— elméletekkel igyekeztek biztosítani. Érthető, hogy e tömegtermelés és annak közepes színvonala láttán újra fellángolt a vita, amelyet Nadar és Cameron képei egy időre feledtettek: művészet-e vagy sem a fényképészet ? Az 1851-es londoni, majd az 1 855-ben rendezett párizsi iparkiállításon külön bemutatón ismerkedtek a látogatók ezrei a fotográfiával. A kedvtelésből, érdeklődésből vagy időtöltés céljából fotografálók ez idő tájt főképp tájképeket, városfotókat, építészeti felvételeket készítettek, míg a portréfényképezésben az ún. hivatásosok szinte monopolhelyzetet élveztek. Az emberek bolondultak a fényképekért: mindenki fotográfiát akart magáról — a miniatűrfestők legnagyobb bánatára.32 A miniatűr műfaja agonizált. A megrendelők elfogytak, de a miniatűrfestésben kialakult esztétikai normák nem tűntek el egyik napról a másikra. Hatottak a fotográfiára és hatásuk jól érzékelhető— a beállításban, a retusálás segítségével a részletek kiemelésére vagy elkendőzésére irányuló törekvésekben— az 1860-as évektől kezdődően fellendülő portréfényképezésben. A fényképészet ekkor már nem a boldog kevesek szórakozása.33 Nemcsak a megrendelők társadalmi eredete változott, de módosult a fényképész osztály helyzete, a szakma összetétele. 1852-ben feltűnt Párizsban egy férfi, aki rövid idővel később más, az eddigivel ellentétes irányt szabott a fotográfiának. André- Adolphe-Eugéne Disdérinek hívták (1819—1890?). Nímes-ből érkezett a fővárosba, és letelepedése után alig egy esztendővel — hitelekből — fényképészeti műtermet nyitott a város központjában. Nem tudásával, intelligenciájával — amely a rossz nyelvek szerint a közepest is alig érte el — emelkedett ki kortársai közül, hanem üzleti érzékével és szervezőképességével. Elsőként értette meg, hogy az addig túlontúl drága fényképészet — ha nem talál új megrendelőkre — az enyészetre van kárhoztatva. A megfelelő pillanatban ismerte fel ezt és a fenyegető bajra mindjárt talált orvosságot is. Ha a fénykép eddig túl drága volt, olcsóbban kell előállítani és árusítani. így nemcsak a gazdagok, de a kevésbé tehetősek is megvásárolhatják — hangzott Disdéri egyszerű igazsága. Ez idő tájt még főként fémlemezre fotografáltak. A nagy alakú lemezek előkészítése, exponálása és hívása sok munkát igényelt, tetemes időt rabolt a fényképésztől. Ráadásul, e lemezekről nem tudtak másolatot készíteni. így valamennyi egyedi példánynak számított, tovább növelve értékét és árát. Olcsó fényképeket — 89
