Szilágyi Gábor: A fotóművészet története a fényrajztól a holográfiáig - Képzőművészeti zsebkönyvtár - Képzőművészeti zsebkönyvtár (Budapest, 1982)
A műfajok születésétől a műfajok felbomlásáig - A festészettől örökölt műfajok - A portré
képességeiket, megkíséreljék— vele és rajta keresztül — önmagukat kifejezni. Korábbi tevékenységük, tapasztalatuk és mesterségbeli tudásuk segítette őket új pályájukon. Fényképeik— amelyek az e korszakban készült alkotások fölé emelkednek kimunkáltságban, szemléletben, jellemábrázolásban — nemcsak művészi látásmódjukat, de mesterségbeli tudásukat is tükrözik. Felfedezik az emberábrázolásban az új leképezési technika nyújtotta bőséges lehetőségeket. Élnek velük és újabb ötletekkel, eljárásokkal gazdagítják a fotográfia eszköztárát.14 Az érdeklődés az ötvenes-hatvanas években fokozódik. A lelkes amatőrfotográfusok időt és fáradságot nem sajnálva, nagy műgonddal készítik képeiket. Nem művészi ambícióból fényképeznek. Elsősorban a maguk gyönyörűségére alkotnak. Műveiket csak legszűkebb baráti körük ismeri. Tagjait az új művészet iránt érzett lelkesedés ösztönzi alkotásra.15 Azoknak zöme azonban, akik odahagynak művészetet és irodalmat azért, hogy lelkesedve fényképésznek csapjanak fel, a sikertelenekből, a kielégítetlenekből regrutálódott. Megannyi — mondhatnék — féltehetség, akiket eredeti foglalkozásuk nem halmozott el örömökkel, nem juttatott nekik dicsőséget és akik mindezt — ma használatos kifejezéssel — a sikerélményt újonnan választott foglalkozásuktól, a fényképészettől várták.16 A fotográfia művészet voltát — különös módon — azok hangsúlyozzák (túlontúl), akik elsősorban anyagi okokból, a pénzszerzés, a vagyongyűjtés vágyától hajtva fényképeznek. A megrendelések időközben sokasodnak, s ez óhatatlanul a minőség rovására megy, a színvonal süllyed. A művészet vagy annak nyoma már csak a gyakran elhangzó szónoklatokban lelhető fel, a produktumokban egyre ritkábban. E hangzatos kijelentések a közönségnek szólnak: a megrendelőkkel kell elhitetni, hogy amiért ők pénzt áldoznak, az a művészet. A fényképezés — az 1850-es években — nem igényel már különleges szakismeretet. A kísérletezés, az eszközteremtés első és talán legjelentékenyebb korszaka lezárult. A gépek, lemezek és egyéb kellékek előállítására ipari vállalkozók sora szakosodott. Az előhívók és fixálók keverése sem számított már ördöngös munkának. Szakkönyvek sokasága ismertette az érdeklődőkkel a különféle eljárásokat, pontosan, szakaszról szakaszra leírva valamennyit. Néhány száz frank, font vagy dollár elegendő volt ahhoz, hogy valaki fényképészműtermet nyisson üzlethelyiségben, udvarban, padláson vagy fedett tetőteraszon. A portréfényképezés — a tevékenység, a szakma újonnan kialakult öszszetételéből adódóan — két, egymással ellentétes irányban fejlődött. A fényképészek ármádiája a megélhetésért dolgozott, a megrendelők kénye-kedvének, igényeinek kiszolgáltatva és a közízlés normái alapján alkotott. A tehetősebbeknek módjuk és lehetőségük nyílott, hogy függetlenítve magukat a megrendelőktől, kizárólag kedvtelésből fotografáljanak, saját stílusukat keressék és ha azt egyszer meglelték, annak irányelvei szerint dolgozzanak. A XIX. század második felében seregnyi jó képességű portréfotográfus működött, de közülük kevesen szolgáltak rá arra, hogy nevük — teljesítményük alapján — a fotóművészet történetében is helyet kapjon. „Az új művészet három legkiválóbb, nagy szakértelemmel megáldott képviselője — írja a a New York-i Express lon-80
