Rosta István: Fejezetek Magyarország technikatörténetéből Szent István korától a XX. századig (Budapest, 1996)

IV. fejezet. Műszaki fejlődés a XVIII. századi Magyarországon

/

7. Építkezések és útépítések

„Ahol kényes Kadi keresztyén rabokat Sarcra vetett, s lóért cserélt sok foglyokat: Ott immár bölcsesség formál tanítókat, Természet-vizsgálók adnak orvosokat.

Ó Buda! te játszó szerencse labdája, Gyászos eseteknek gyakori példája,

Ki régenten valál törökök prédája,

Te légy tudományok tündöklő fáklyája. ”

(Barcsay Abrabám: Tudományok nevelkedéséről, budai ferdében Orczy Lőrincnek)

A XVIII. század második felére eső klasszicizáló késő barokk (a copf) építészet /■ korában változatlanul igen gazdag építtető volt a katolikus egyház, különösen a piaristák. A főúri építkezések változatlanul folytak, a városokban pedig a JL JL megerősödésnek indult polgárság törekvései nyomán kedvezőbben alakult az urbanizálódás - jellegzetes barokk városképi arculatok alakultak ki. A korábbiaknál mindenképpen kedvezőbb építési lehetőséghez jutott a jobbágyság, ami összefüggött a robotterhek mérséklődésével. Mária Terézia 1767-ben kiadott Úrbéri Rendelete alapján a jobbágyot megillette az, hogy a földesúri erdőből saját szükségletére épületfát termeljen ki. (Gyimesi, Pach Zsigmond 1988. 130.)

Mégsem ez volt a döntő tényező abban, hogy a XVIII. századi Magyarországon fahiány alakult ki. A lakossági felhasználásnál számottevőbb volt az ipari felhasználás. „... 1764-ben Magyarországról 36.865 mázsa hamuzsírt szállítottak ki, főleg Ausztriába. Ez a mennyiség hozzávetőlegesen 20 millió köbméter fa hamuját jelentette." (Szőkefalvi-Nagy 1963. 110., 116.) Okkal ír Szőkefalvi-Nagy Zoltán tanulmánya további részleteiben „a magyarországi erdők mértéktelen pusztítása folytán előállott nyersanyaghiány"-ról. Erdeink szerencsére mégis megmenekültek a végső pusztulástól, részben mert a fából történő hamuzsírfőzés mellett megoldódott a mesterséges szódagyártás, részben pedig azért, mert a célszerű erdőgazdálkodás első nyomainak is volt némi hatása. (Szőlcefalvi-Nagy 1963. 116.)

174