Rosta István: Fejezetek Magyarország technikatörténetéből Szent István korától a XX. századig (Budapest, 1996)

II. fejezet. Technikai kultúra hazánkban az Anjou-kortól Mohácsig

A mángorlók és a vízművek taposókerekeit többnyire valamilyen kényszer hatása alatt álló emberek (például rabok) hajtották. A Zsigmond-kori vízművek technikai színvonalát Zolnay László „Buda középkori vízmüvei" című tanulmányában a következő, elismerő szavakkal minősíti: „Buda, s talán egész Magyarország első vízmüvét, a budai várpalota Vízi rondellájának szivattyúját 1414-1416 között éppen Zsigmond király építtette." (Zolnay 1961. 18.)

Budán Hartmann mester mellett a másik vízépítő az a Péter királyi architector volt, akinek a neve már szerepelt az uralkodói épületek tervezésénél és kivitelezésénél. Hartmannt Zsigmond király egyik német nyelvű oklevele „Rohrschmidt"-nek, azaz csőkovácsnak nevezte, de Péter „szakmai megjelölése" már „architector sive aqueductor", vagyis építész és vízvezető. Ez utóbbi komplexebb feladatokat sejtet és közelebb is áll a majdani „mérnök"-fogalomhoz.

Zolnay László érdekes adatokat közölt a korabeli élenjáró technikai megoldások értékeléséről. A Várhegyre a vizet edényekben, kézi erővel, illetve szekerekkel felhordó víz-puttonyosnak egy aranyért 2240 liter vizet kellett szállítania. (16 pint víz felhordási ára volt 1 fillér. 1600 pintért lehetett kapni 1 aranyforintot. 1 pint megfelel kerekítve 1,4 liternek, 1600 pint tehát 2240 liter.) (Zolnay 1961. 22., Bogdán 1987. 91., Csengerl 1981. 57.) Elképesztően nagy fáradságot jelenthetett ez. Arról nincsenek adatok, hogy a teherrel gyalogló embernek ehhez hányszor kellett fordulnia, de reálisnak tűnik számolnunk 80-100 fordulót. (Szekér esetén természetesen termelékenyebb volt a munka, de a legszegényebb vízhordók nem rendelkeztek szekérrel, igavonó állattal.) Hartmann mester a budavári víznyomó szivattyújáért Zsigmond királytól ezer aranyat kapott, ami pedig megfelel több mint kétmillió liter víz kézi felhordási árának. (A számításokat folytatva meg lehet becsülni azt, hogy ennyi vizet kézi erővel mennyi idő alatt lehetett felszállítani.) Egészében véve a példa alapján úgy tűnik, hogy a Zsigmond-kori „csúcstechnológiát" anyagilag szépen elismerték. (Péter királyi architector korábban említett 200 aranyforintjával összevetve hasonló értékelésre jutunk.)

A bevezető gondolatokban szerepelt, hogy a Zsigmond-korban a török hódítás már előrevetítette árnyékát, bár a nagy katasztrófáig egy évszázad még hátravolt. A távolba ható fegyverek sorában új, hatékony fejlemény volt az ágyú. A robbanóanyagok iránti szükséglet „mozgásba hozta" a kémiát, a vegyészetet. A haditechnikában a XV. század elejétől mindjobban tért hódított a lőpor gyártása és alkalmazása. A lőpor készítése során ként, salétromot és szenet vegyítettek. Feltehetően nem európai találmány volt, hanem Kínából kerülhetett arab közvetítéssel kontinensünkre, a középkor alatt. Zsigmond király ágyúinak létezéséről bizonyíték Kassa város levéltárának egyik okmánya, amely szerint 141 1-ben az uralkodó a városnak adományozott az ágyúi közül egyet, annak összes tartozékaival együtt. (Bánlaky 1935. 211.) Zsigmondnak nem csupán szárazföldi tüzérsége volt, hiszen a galambóci ütközet leírásából ismeretes, hogy „tüzérséggel felszerelt dunai flottillája" igen eredményesen vette fel a küzdelmet a török hajókkal. (Bánlaky 1935. 212.) A robbanóanyagok békés célokra való felhaszná57