Rosta István: Fejezetek Magyarország technikatörténetéből Szent István korától a XX. századig (Budapest, 1996)

I. fejezet. Az Árpád-kor technikai kultúrája

olyan kifejezéseket, mint egy napi járás stb." (Csendes 1 976. 42.) Az út, az idő, az átlagsebesség tehát mint fogalmak, azaz fizikai mennyiségek és mint mértékegységek egyaránt alaposan keveredtek. A királyi földmértékrendszerben a hold 1 2 x 72 királyi ölt jelentett. (Egy öl megfelelt 10 lábnak. A méterrendszerrel való összehasonlításnál egy királyi ölnek 2,96 méter felel meg.) A régi, Árpád-kori eredetű földmértékrendszerben további mértékegységek voltak a négyszögláb, a négyszögöl stb.

A föld mérésére rendszerint a föld elidegenítése, felosztása alkalmával került sor, vagy akkor, ha a föld nagyságát mint adózási, illetve egyéb szolgáltatási alapot kellett figyelembe venni. Erdélyi László adatai szerint a pannonhalmi uradalom falvaiban például egy házra 27-30 hold föld esett. A 30 holdas telket nevezték fűkötélnek, a négy teleknagyságnyi földet (tehát 120 holdat) pedig egy eke földnek. (Erdélyi 1922. 285.) A „fűkötél" fogalom a földmérésnél használatos „mérőeszközre", a kötélre utal. „A dűlőt ti. annyi részre osztják fűkötéllel, ahány ház van a faluban." (Erdélyi 1922. 283.)

A mértékrendszerek gyakorlati alkalmazása során természetesen nem volt nélkülözhető a számfogalom ismerete és a számok használata sem. A Kárpát-medencében letelepülő ősmagyarság alapszámáról állapította meg Bibó István, hogy az minden valószínűség szerint a törzsi és a hadi szervezetben a 8-as lehetett. (Bibó 1935. 66.) Az okszerű magyarázatot abban látja, hogy a 8-as többször is felezhető. (Bíborban született Konstantin tudósítása arról szól, hogy a magyarok 7 törzséhez csatlakozott a kabarok törzse nyolcadiknak.)

Az Árpád-kori földméréseknél azonban gyakran nem is mértek, hanem csak „szemrevételezéssel" állapították meg a szántó, a rét nagyságát. A helyi hagyomány és gyakorlat szerinti „ránézéses becslés" mégsem volt annyira pontatlan, hogy a köznapi gyakorlat igényeit ne elégítette volna ki. Ennek oka részint az volt, hogy az ezzel foglalkozók becslőképessége, arányérzéke idővel magas tökélyre fejlődött. Másrészt nagybirtokok esetén az apróbb eltérések relatíve egyébként is kis hibát jelentettek. „Országos és viszonylag pontosabb földmérésre, illetve összeírásra a török elleni felszabadító harcok után került csak sor." (Bogdán 1987. 37.)

Az Árpád-kori természeti környezet céltudatos átalakításának nyomait a szerzetesrendek működésében is megtaláljuk. A már említett ciszterciták apátságai (Pilis, Pásztó, Szentgotthárd) sűrű erdőségek közepette helyezkedtek el, távol a lakott területektől, jóllehet a rendtagokat belső törvényeik földművelésre és állattenyésztésre sarkallták. A virágzó cisztercita gazdaságok kiépítéséhez meg kellett oldani a „területszerzést", az égetéses erdőirtást, a mocsárlecsapolást, a talajszárítást.

A folyómedrek alakítása is szükséges volt, mert a korábban használatos kézimalmok helyett a XI. század végétől - de még inkább a XII. század közepétől - egyre jobban terjedtek a vízimalmok (13. kép). (Fontossá vált a termények nagyobb hatékonyságú feldolgozása.) A vízimalmok még nagyobb arányú elterjedését valószínűleg a szabályozatlan folyók és a vadvizek nagy száma nehezítette. Vízimalomra utaló magyarországi adat legkorábban a XI. század végéről ismeretes (Magyarország történe-37