Rosta István: Fejezetek Magyarország technikatörténetéből Szent István korától a XX. századig (Budapest, 1996)
VI. fejezet. Tudományos technika Magyarországon a dualizmus korától
lett a porcelánfajansz edényekkel is világhírnévre tett szert. A párizsi világkiállításon, 1878-ban mutatta be a Zsolnay-gyár az újfajta, saját gyurmából készített edényeit. Ezek a porcelán és a fajansz között álltak. Ennek alapján nevezte dr. Alexander Schmidt berlini professzor az anyagot porcelánfajansznak. (Katona 1977. 83., 84.) A századfordulót követő évek építészete részint a fejlett eklektikához (1890-1 900), részint pedig a késő eklektikához (1900-1918) kapcsolható. Az előbbi időszak építési technikájáról Rados Jenő a következőket írta: „Noha új anyagok - vas, vasbeton, üveg -, új szerkezetek és gyárilag előállított dekorációs, burkoló- stb. elemek bőséggel jelentkeznek az építés minden területén, ez a kor javarészt még tisztán, az új anyagokra való tekintet nélkül építi be a felhasznált stílusok formaelemeit." (Rados 1975. 300.) (Az említett, felhasznált stílusok között már gyengülőben volt a reneszánsz, erősödött viszont a barokk építészet elveire való alapozás, és szívesen nyúltak vissza a gótika formáihoz is.) A korszak kiemelkedő alkotása, a Parlament (1883-1903) az eklektika egyik legegyénibb alkotó építészének, Steindl Imre (1839-1902) műegyetemi tanárnak az alkotása. (Steindl 1870-től haláláig, 1902-ig volt a műépítészet nyilvános rendes tanára. Utóda 1 903-tól Schulek Frigyes lett.) Jelentős és gazdag Steindl munkásságában a műemlék-helyreállítási tevékenység is. A műegyetemi professzori székben követőjének, Schulek Frigyesnek (1841-1919) viszont egyenesen a restaurálási munka adta meg a széles körű elismertséget. A budavári Nagyboldogasszony-templom (Mátyás-templom) kiegészítő helyreállítása és a keretezésére épített Halászbástya (a század első éveiben), a visegrádi Salamon-torony helyreállítása Schulek kitűnő műépítészeti képességét bizonyítja. 1891 és 1903 között Budapest városképét meghatározó módon nagyarányú építéseket végeztek a budai volt királyi palotán. Ybl-örökségként, Hauszmann Alajos (1847-1926) életének fő műveként tartja számon ezt a magyarországi építészettörténet. A bővítési igényeknek Hauszmann úgy tett eleget, hogy a meglévő részt északi irányban megismételte, a két szárny közötti szerves egységet pedig azáltal biztosította, hogy a részeket kupolával kapcsolta össze. Igazat kell adnunk Rados Jenő értékelésének, hogy Hauszmann munkája „... a palotát a Parlament párjaként Budapest másik Duna-menti városképi súlypontjává emelte". (Rados 1975. 304.) Hauszmann hatása a magyar építészetre abban is jelentkezett, hogy 1913-ban történt nyugdíjazásáig, több mint 40 évi műegyetemi tanári munkássága során építészmérnökök generációit tanította. Ónálló alkotásainak sorából kiemelkedik az egykori Kúria (a későbbi Nemzeti Galéria), továbbá a század elején az új Műegyetem főépülete. Ez utóbbit a jelen fejezet első részében indokolt volt részletesebben tárgyalni, beleértve a mérnökképző intézmény új helyének „birtokbavételi" eseményeit is. Hauszmann a műegyetemi városrész tervezésében végzett munkájára élete végéig kellemesen emlékezett vissza. A Műegyetem lágymányosi működésének első évei viszont már arra a korszakra esnek, amelyet az építészettörténet a késő eklektika második felének tekint. Egyre na275
