Greguss Ferenc: Élhetetlen feltalálók, halhatatlan találmányok. 3. kiadás (Budapest, 1997)
Eladó illúziók - Nikkelodeon és társai
az már ugyanazzal a készülékkel - megfelelő fényforrással és az objektív cseréjével - le is tudta vetíteni ugyanazt a képsort. Le Prince is egyszerre dolgozott tehát a felvevőn és a vetítőn. De miért volt szüksége egyszerre 16 lencsére? A válasz nagyon furcsa: időt akart nyerni! Nem volt olyan ostoba, hogy eszébe ne jutott volna az egylencsés megoldás. De az akkori lehetőségekhez képest ezt nem tudta megvalósítani. A zselatinos papírtekercs meglehetősen merev volt, nehezen lehetett egy dobra fölcsévélni, ugyanakkor a vetítési képélesség miatt a mainál nagyobb képkockákat kellett alkalmaznia. Ráadásul finomabb mozgásátmeneteket akart elérni vetítőjével, ezért 16 kocka/mp sebességet választott. Ha csak egy szalagot használ, akkor minden egyes képkocka megvilágításához és azonnali továbbításához összesen 1/16 mp áll a rendelkezésére. 4x4 lencsével és mögöttük négy szalaggal viszont elérte, hogy ugyanerre a két műveletre elvileg négyszer több idő jutott. A gyors szalagmozgatáshoz fogazott hajtódobokat alkalmazott, tehát már a film szélének perforálását is feltalálta. 1[Y oppant bonyolult szerkezet volt Le IVPrince felvevő-vetítője, de vele sikerült először áttörni az egy másodperc időtartamú vetítés merev korlátját. A feltaláló 1886. november 2-án nyújtotta be szabadalmi kérelmét az amerikai találmányi hivatalnak, és a mozi elvét ebben így fogalmazta meg: "Egy fotografáló kamera segítségével ugyanannak a mozgó tárgynak vagy tárgyaknak a képei egymás után előállítva és ugyanabban a sorrendben reprodukálva egy "vetítő" segítségével, egy vagy több, szaggatottan mozgatott filmdob révén." Figyeljük, hogy ebben a találmányi leírásban jelenik meg először a kulcsszó: "szaggatottan"! A filmszalagnak "szaggatottan" kell mozognia a felvevőkamerában. Hiába fűt sebesen a lencse mögött, a felvétel pillanatában mégis mozdulatlanul kell várnia a megvilágítást. Később a vetítés kulcsszava is a szaggatott filmmozgás lett. A vetítővászonra ugyanis csak akkor esik elegendő fény, ha egy-egy filmkocka kis időre I megáll a filmkapuban, majd hirtelen továbbmozdulva adja át helyét a voltaképpen ennek a "szaggatott" mozgásnak a sikeres vagy sikertelen megvalósítása döntötte el. Le Prince elgondolása tehát helyes volt, de készüléke távol állt a tökéletes megoldástól. Még éveket kellett várni az átlátszó celluloid filmre, amely nélkül nem léphettek előbbre a tervezők. Az angol feltaláló bevette ugyan szabadalmi leírásába az egyetlen filmszalaggal működő készüléket, de a gyakorlati kivitelezésre nem sok remény volt. Muybridge is szakadatlanul dolgozott .közben, és kutatómunkájának betetőzése az Animal Locomotion (kb. Az állatok haladó mozgása) című sorozat volt, amely 1887-ben készült el tizenegy kötetben, összesen 781 gyönyörű, eredeti kalotípiás i fényképpel állatok és emberek mozgásáról. Ezzel valóságos eleven atlaszt kínált a művésznek. De különös módon éppen ezeknek a képeknek nem volt egyöntetű sikerük. A festők fellázadtak. Rájöttek arra az ellentmondásra, amely ezekben a tökéletes pontossággal rögzített mozdulatokban rejlett: elveszett a mozgás illúziója. Ahogyan ezt később P. H. Emerson megfogalmazta: "...nincs művészietlenebb dolog annál, mint a vágtató ló néhány olyan mozdulata, melyet sohasem lát a szem, de mégis létezik a valóságban, ahogyan Mr. Muybridge rögzítette." Talán nem véletlen, hogy az imp-558
