Greguss Ferenc: Élhetetlen feltalálók, halhatatlan találmányok. 3. kiadás (Budapest, 1997)
Eladó illúziók - Üzenet az éteren át!
szakértő bevonásával a találmány bemutatóját. Marconi asszony és angliai rokonai ezalatt sem tétlenkedtek. Néhány ügyvéd és villamossági szakember segítségével azon fáradoztak, hogy pontosan kidolgozzák a szabadalmi bejelentéshez szükséges leírást és a tervrajzokat. Enélkül nem szabad bemutatni az adó- és a vevőállomást, hiszen bárki titokban lemásolhatja a készülékeket, és akkor szertefoszlik a nagy üzlet csábító szivárványa. Marconi végül 1896. június 2-án nyújtotta be angol szabadalmi kérvényét. Most már nyugodtan nézhetett a sorsdöntő bemutató elé. Még két hónapot kellett várnia, míg végre 1896. július 27-én, hétfőn beköszöntött a várva várt nap. Marconi a londoni főposta épületében először elmagyarázta készülékeinek működési elvét, majd az egész társaság felvonult a tetőre. Gyönyörű panoráma tárult eléjük, de őket ezúttal csak az a banképület érdekelte, amely déli irányban, a Szent Pál-székesegyház mögött, a Temzepart közelében nyújtózott a magasba. Ott kapott helyet ugyanis az adókészülék, itt viszont a tetőn a kis papírszalagos morzekészülék. Mindenki várta a csodát. És egyszer csak kopogni kezdett a távíró. A láthatatlan sugarak hátán, megannyi közbeeső akadály ellenére körülbelül 270 méter távolságból futottak be az előre megbeszélt távírómondatok. A kísérletek befejeztével Preece elragadtatottan fordult a sápadtan álló feltalálóhoz: “Fiatalember, ön valami igazán kivételes dolgot csinált, gratulálok!” Marconi számára ez a további kísérletek hivatalos támogatását jelentette. Anglia megtalálta végre a maga kis Edisonját! Preece most már biztosra akart menni. 1896 augusztusában Londontól száz------------------------ < húsz kilométerrel nyugatra, a Salisburyfennsíkra vonult ki az angol posta egész szakembergárdája. Az első nyilvános kísérletek 1896. szeptember 2-án kezdődtek meg a titokzatos ősi kőépítmény, a híres Stonehenge közelében. Marconi fokozatosan növelte a vételi távolságot. Antennaként először csak óriási rézlemezeket használt, majd áttért a kifeszített huzalokra. így végül a kísérletek lezárásakor két kilométeres tiszta jelátviteli távolságot sikerült elérnie. William Preece az eredményektől felcsigázva, 1896 októberében boldogan utazott Liverpoolba, a Brit Tudományos Társaság álmosító közgyűlésére. A kedélyeket itt csak Jagadis Bőse indiai fizikus élénkítette fel, aki egy újabb érzékeny hullámvevőt mutatott be. Preece ekkor már előadására készült, majd az egyik gyülésteremben felsietett a katedrára. Részletesen beszámolt a Salisbury-fennsíkon végzett kísérletekről, azután várta a hatást. Ehelyett azonban egészen más történt. A tudósok akkori érzelmeit Oliver Lodge visszaemlékezése jellemzi a legjobban: “Odajött Preece, mit sem tudva Hertzről, de érdeklődéssel a téren át való táviratozás lehetőségei iránt, és az A szekció ülésén egy jelentős felfedezésről mesélt nekünk, amelyet nemrég hoztak Itáliából. Elcsépelt újdonságok voltak nekem... és másoknak is. Mivel azonban mi megelégedtünk annak a tudatával, hogy meg lehet csinálni a drótnélküli távírót, Marconi úr lelkesen és szívósan dolgozott”. Ify bből viszont világosan kitűnik, hogy az IC^angol tudósok évekig kísérletezgettek volna még a Hertz-féle hullámokkal, ha nem jön egy feltaláló, aki céltudatosan a táviratozást akarja fejleszteni. Preece előadását mindenesetre a tekintélyes angol tudományos szaklap, a Nature is ismertette, 518
