Greguss Ferenc: Élhetetlen feltalálók, halhatatlan találmányok. 3. kiadás (Budapest, 1997)
Eladó illúziók - Üzenet az éteren át!
sebesen futó papírszalagon. Elvileg nem jelentett nehézséget ennek a készüléknek az összeállítása, mert csak a villanycsengő helyére kellett beiktatni az egyszerű távírógépet. Alfonso viszont abban segített sokat, hogy egy póznára erősített fehér zsebkendővel adott mindig jelt, ha észrevette, hogy működni kezd a gép. A sorozatos sikereken febuzdulva, 1895 szeptemberében Marconi döntő kísérletre szánta el magát. A dombon álló villa háta mögött állította föl a vevőkészüléket, miközben ő elölről, a kertből küldte a jeleket. Alfonso ekkor már egy vadászpuskát szorongatva foglalt helyet a vevő mellett. Hiszen másfél kilométer volt a távolság, és egy domb is közben! Az ifjú feltaláló nyugtalanul kapcsolta be az induktort és várt. Amikor a domb mögül felhangzott az első ; puskalövés, boldogan rohant bátyjához. Semmi kétség, az elektromágneses hulláí mok “megkerülték” a dombot, és ezzel bebizonyosodott, hogy a levegőben nem ismernek akadályt. Popov professzor viszont a szabadtéri kísérletek folyamán egyre gyakrabban 1 vette észre, hogy vevőkészülékének csengője akkor is megszólal, ha éppen “hallgat” a Hertz-féle vibrátor. Kiderült, hogy a kohérer a távoli viharok villámait is érzékeli. Popovban ismét megszólalt a tudós, és . töprengve kezdett foglalkozni az érdekes jelenséggel. Erre később így emlékezett: ; “...készülékemmel arra törekedtem, hogy eldöntsem azt a kérdést, vannak-e légkörünkben elektromos hullámok, és ha vannak, milyen gyakoriak, és milyen okoktól függenek.” Úgy is mondhatnánk tehát, hogy a viharfelhők kissé eltérítették Popovot a drótnélküli távíró további tökéletesítésétől! 1895 szeptemberében már olyan viharjelzőt szerkesztett, amely egy morzegép segítségével jegyezte a távoli villámlások gyakoriságát. Aztán visszakanyarodott a jelátviteli kísérletekhez, és további javításokat hajtott végre a készüléken. így 1895 végén az volt a helyzet, hogy Popov és Marconi egyaránt körülbelül 2-3 kilométer távolba tudott táviratozni, azzal a különbséggel, hogy Marconi sokkal nagyobb rezgésszámú - és így nagyobb energiájú - adókészüléket használt, Popovnak viszont a vevőkészüléke volt érzékenyebb. 1896 januárjában nem éppen nagy sietséggel jelent meg az Orosz Fizikai-Kémiai Társulat folyóiratának első számában Popov előző évi előadásának teljes szövege és az automata kohérer tervrajza. A professzor közben új előadásra készült, és a hallgatóság ezúttal az Orosz Műszaki Társulat tagjai közül került ki. Az 1896. január 31-én Kronstadtban megtartott bemutatóra Popov később így emlékezett: “...arról beszéltem, hogy kívánatos lenne készülékem kipróbálása jelentős távolságokon; ebből az alkalomból bemutattam a készülék működését a következő kísérletben: az egyik teremben kapott helyet egy Hertz-féle vibrátor, a csengős készülék pedig egy könnyű, hordozható állványon helyezkedett el, ugyanakkor a cső (a kohérer) pólusaihoz a vibrátor lemezeivel egyező méretű cinklemezek kapcsolódtak a rezonancia céljából (ekkor ez volt az antenna). A készülék, amelyet az auditóriumban mozgattak, és végül az épület legtávolabbi termébe vittek, minden alkalommal előre meghatározott csengőjelzésekkel válaszolt.” Mialatt Popov elbűvölte hallgatóságát, az ifjú Guglielmo Marconi már útban volt Anglia felé az édesanyjával. Annie aszszony voltaképpen szülőhazájába tartott, t 515
