Greguss Ferenc: Élhetetlen feltalálók, halhatatlan találmányok. 3. kiadás (Budapest, 1997)
Eladó illúziók - Üzenet az éteren át!
Marconi a Griffone-villában kezdte el kísérleteit. Balra a szikraadó, jobbra a vevőkészülék egy-egy parabola alakú “hullámtükör” gyújtópontjában Marconi teljesen logikusan kétkedett. Igazán nem tudhatta, hogy a messzi Oroszországban egy fizikaprofesszort ugyanilyen gondolatok foglalkoztatnak az elektromos hullámokkal kapcsolatban. Sőt Popov ezen az őszön az aknásztiszti iskola udvarában egy kohéreres vevőkészülékkel már jelátviteli kísérleteit végezte. Egy tudós alaposságával dolgozott. Minden zavaró tényezőt meg akart ismerni, minden jelenségnek alaposan a végére akart járni. Meglepve tapasztalta például, hogy az udvaron álló fák erősen szétszórják az elektromos sugarakat. Erre munkatársával, Ribkinnel együtt rézhuzalokat kötöttek a fák lombjaira, és most már a hullámok egyszerűen megkerülték a fákat, mert a fémdrótok eltérítették őket. De Popov még mindig elégedetlen volt a készülék érzékenységével. A kohérerhez tehát egy nagy platina lemezt csatlakoztatott - ez volt a világ első antennája! Az orosz professzor azonban azt is világosan látta, hogy a kohérer csak akkor válik alkalmassá távírójelek vételére, ha folyamatosan fogadja a hullámokat. Ehhez önműködővé kellett tenni a kohérer megkopogtatását. Popov ezt így fogalmazta meg később: “Miután kielégítően állandó érzékenységet értem el egy platinalemezes és vasreszelékes cső alkalmazásával, még egy feladatot tűztem magam elé: olyan kombinációt kell kidolgozni, hogy az elektromos hullámok által kiváltott kapcsolat a szemcsék között azonnal önműködően megszűnjön.” Minél gyorsabb egymásutánban megkocogtatni a kohérer üvegcsövét? Milyen szerkezet lenne erre alkalmas? Ezen töprengett Popov 1894 telén. S aztán rádöbbent, hogy amit olyan lázasan keres, ott van az orra előtt a laboratóriumban. Hát persze! Egy villanycsengő! yorsan nekiállt megszerkeszteni új ké\JLszülékét. Egy finom órarugóval először vízszintesen fölfüggesztette a kohérer üvegcsövét, azután egy kis gumigyűrűt húzott rá, hogy a csengő kalapácsa elég puhán kopogtasson rajta. De azt is rögtön tudta, hiába alkalmaz 4-5 volt feszültségű (egy mai zseblámpaelemnek megfelelő) telepet, hogy ez működtesse a villanycsengőt. A kohérer még akkor is sokkal gyengébb áramot enged át, ha hullámok érik, mint ami elegendő lenne a csengő elektromágnesének “életre keltéséhez”. Nem kellett sokáig gondolkodnia a megoldáson. Elővette a távírótechnikában fél évszázad óta alkalmazott jó öreg jelfogót. És ezzel már összeállt a készülék. Amint egy elektromágneses hullám eléri a kohérert, hirtelen erősebb áram folyik át rajta. Ez működésbe hozza ajelfogó elektromágnesét, és ezáltal záródik a csengő áramköre. Az első ütés után azonban a kohérer szétrázódik, kikapcsolódnak az áramkörök. Ha viszont folyamatos a hullámvétel, akkor a csengő is folyamatosan szól, mint amikor rádől valaki a nyomógombra. Még a harangot sem szerelte le Popov a csengőről, ilyen módon ugyanis két legyet
