Greguss Ferenc: Élhetetlen feltalálók, halhatatlan találmányok. 3. kiadás (Budapest, 1997)
Eladó illúziók - Üzenet az éteren át!
nyét, és azonnal elhatározta, hogy a láthatatlan sugarak nyomába ered. Pétervártól harminc kilométerrel nyugatra, a Finn-öbölben fekszik Kotlin szigete, ahol a balti orosz flotta állomáshelyén, Kronstadt kikötővárosának aknásztiszti iskolájában tanított Alekszandr Sz. Popov, a fiatal professzor. Már 1888-ban lelkesen hozzáfogott, hogy két évvel idősebb német kollégájának kísérletei nyomán megismerkedjék ezekkel a különös sugarakkal. Több előadást tartott ebben az évben a Hertz-féle hullámokról, 1889-ben pedig egyik bemutatóján már azt az ötletet is fölvetette, hogy ezekkel a láthatatlan elektromos sugarakkal jeleket lehetne közvetíteni a távolba. Ahogy egyik munkatársának visszaemlékezéséből tudjuk, olyan készülékre célzott, amely “önmagában helyettesíti az ember hiányzó ! elektromágneses érzékelését”. Hertznek 16 méter távolságból sikerült i kimutatnia az elektromágneses hullámokat, de messzebbre nem jutott. A távolság növeléséhez valójában érzékenyebb vevőkészülékre lett volna szüksége. Bár Hertz homorú fémtükrökkel próbálta rezonátoraiba ' gyűjteni a szétszóródó sugarakat, mindez kevésnek bizonyult. Elméletileg ugyanis a kisugárzott elektromos hullámok energiája egy láthatatlanul szétpattanó szappanbuborék módjára terjed a térben. Kétszer na’ gyobb távolságban tehát nyolcszor gyen, gébb energia jelentkezik, háromszoros tá, volságban pedig huszonhétszer kisebb energiájú hullámok érik el ugyanazt a vevőkészüléket! Ezért látta Hertz eléggé reménytelennek a jeltovábbítás lehetőségét, amikor egy Huber nevű mérnök levélben fordult hozzá, és a véleményét kérte arról, hogy nem lehetne-e telefon által keltett rezgéseket szikrainduktorba vezetni és ezt kisugározni. 1889. december 3-án írt válaszában a kitűnő fizikus alaposan lehűtötte az ötletes mérnök lelkesedését: “A mágneses erővonalak a fénysugarakhoz hasonlóan terjednek, ám az elektrosztatikus erővonalak vagy egy telefon rezgései lényegesen lassúbbak. Tegyük fel, hogy másodpercenként 1000 rezgésünk van, ennek az éterben 300 kilométer hosszúságú hullámok felelnek meg; a távoli vevőtükör méretének ugyanilyen nagyságrendűnek kell lennie. Csupán akkor sikerülhetnének ezek a kísérletek, ha Ön akkora homorú tükröt tudna szerkeszteni, mint egy kontinens. De a szokásos tükrökkel teljesen fölösleges dolog bármit is kezdeni, minthogy a legparányibb kimutatható hatás sem jelentkezne.” Hertznek ez a gondolatmenete teljesen megfelelt a tényeknek. Ilyen hosszúságú hullámokkal valóban semmit sem lehetett kezdeni. De még az ő hatvan centiméteres hullámai se jutottak messzire, ezért inkább a vételi érzékenységet kellett valamilyen módon növelni. És ebben ismét a szerencsés véletlen segített ezúttal egy francia kísérleti fizikusnak. douard Branly különféle fémporokat IC^töltött egy ebonit csőbe, és azt vizsgálta, képes-e a villamos áram így is áthaladni a csövön. Amit várt, valóban bekövetkezett: feszültség hatására a fémporszemcsék érintkező felületei egy pillanatra fölmelegedtek, és egy picit megolvadva összetapadtak. Aram folyt az ebonit rúd üregén át. A sok kísérletezés közben Branly egyszer csak észrevett valamit. Amikor egy leideni palack szikrázva kisült a cső közelében, a fémporszemcsék valami láthatatlan finom kapcsoló módjára vezetni kezdték egy telep áramát, és a közbeiktatott galvanométer mutatója kilendült. Az alaposabb vizsgálatok során Branly rájött, hogy itt t 507
