Karlai K. Károly: A címerekről. A címer története, fejlődése. A címertan mai szemmel (Amsterdam, 1985)
Első könyv - I. rész. A címertanról
A fémből készült pajzsok nagyon nehezek voltak. Védőfegyverek lévén gyors, reflexszerű mozdulatokat kellett velük végezni, ezért előbb fából készítették, vékony fémlapokkal takarták, vagy fémgombokat tettek rájuk. A pajzsot tartó kézhez rögzitő szíjazat felerősítése is a gyakorlatnak megfelelően változott. Átfúrták a pajzsot. A jelzéseket előbb a pajzsra erősítették, de ez megint nehezítette azt. Tehát a legmegfelelőbbnek látszott csupán mázzal bevonni. Tudunk arról is, hogy a díszes pajzsot az apród vitte a lovag előtt, és ő a küzdelemhez egy egyszerűbb, könnyebb pajzsot használt. Tehát a dísz-pajzs címerré, az egyén jelképévé vált. Mindehhez hozzájárult a lovagi tornának szinte sportként való elterjedése, ahol a küzdőfelek megkülönböztetésére - éppen úgy mint manapság- más színű öltözetet, más színű mázt (tálán ebből származik a „mez” szavunk), dress-t kellett viselniük. A színek már nem bizonyultak elégnek, a szimbólumok nem minden esetben voltak felismerhetőek. így színkombinációkat eszeltek ki, a címereket részekre bontották, és más-más színnel látták el az osztott felületeket. A végső kifejlődést a keresztes hadjáratok hozták meg. A hadjáratokon ugyanis igen nagyszámú lovag verődött össze, akiket nemzetiségük és országuk szerint meg kellett különböztetni. Valami egységes rendszert kellett meghonosítani, amelyet az összes érdekelt országra- ahol lovagok voltak— kiterjesztettek. Ez a „szükséghelyzet” hozta létre a heraldikai szabályokat. A heroldok a címereket címerkönyvekben tartották nyilván. Ügyeitek a szabályokra és arra, hogy illetéktelenül ne használhasson valaki idegen címert. Természetesen találunk kivételeket is, mégis - mint a bevezetőben említettük - az 1250-es évet tekintjük az általános címerhasználat megindulásának. A „dicső” címert az utódok is átvették, lassan kialakult az örökölhetőség intézménye, a címer védelme, kiterjesztése az egész nemzetségre, sőt királyoknál az egész országra, — mint pl. Magyarországon az Árpád-ház címerei. Az ezt követően megindult lassú fejlődés hozta magával a szabályok kialakulását, a vitatott és vitatható szokásokat, egyúttal az elkerülhetetlen sallangokat is. A címerpajzson kívül a sisak is személyes jelleget kapott. Az apa sisakja díszesebb volt mint a fiáé, és természetesen egy magasrangú nemes díszesebb és jobb kidolgozású sisakot használt, mint egy egszerű, szegényebb lovag. A drága sisakokat az elsőszülött örökölte, és a többi gyermeknek már mind kevésbé díszes jutott. Nemcsak a sisak-örökségből, hanem a javakból, jogokból és az osztható bírókból is. Ez a jelenség néha kifejezésre jut a sisaknál, mint a címer tartozékánál, sőt az angol heraldikában még a címerben is jelzik a leszármazott helyét. A régi címerek a maguk egyszerűségében és színeikben a pajzsból és a sisakból állottak. Akit foglalkoztat a heraldika, az sok szépséget fedez fel ezekben az egyszerű ábrázolásokban. Ezt követően lassan kialakultak a tartozékok is. * * * A fémsisak viselete melegben elkézelhetően igen terhes lehetett, különösen a keresztes lovagok számára a tűző kisázsiai napsütésben. Ezért —valószínűleg arab mintára— a sisakra szövetdarabot tettek mintegy humuszként, hogy az megvédje őket a sisak felmelegedésétől. Ez a szövetdarab a gyors vágtában felfújódott, és ezzel hátráltatta a lovagot. Ezért behasították, de az is lehet, hogy a harcban szakadt el, és így jöttek, rá, hogy a szalagszerben felhasogatott szövetdarab jobban megfelel, és kevésbé akadályoz. Ebből alakult ki az oromjegy -64
