Karlai K. Károly: A címerekről. A címer története, fejlődése. A címertan mai szemmel (Amsterdam, 1985)
Első könyv - I. rész. A címertanról
Ezzel szemben a nehéz páncélzatú lovag lándzsáját előre szegezve egy palánk mentén egyenes irányban vágtatott az ugyancsak hasonlóképpen a palánk másik oldalán feléje rohanó ellenfelének. Ha nem sikerült ellenfelét a nyergéből kitaszítani, megismételték ezt a mutatványt ellenkező irányból addig, míg az egyik nem került ki győztesen a párviadalból. A nehéz páncélzattal, amely még a lóra is rákerült, nem volt lehetséges lovasmutatványok bemutatása, és nagytestű nehéz lovakra volt szükség. A gyors és könnyű magyar lovak lehetővé tették egy sajátos tornaforma kialakítását. Valószínű ezt nevezték huszár-tornának. Bárcay megjegyzi, hogy a lovagi tornák nélkül bizony sok magyarnak nem lenne címere. A Habsburgok uralkodása idejében a lovagi tornák folytatódtak. Miksa és Ferdinánd nagy kedvelői voltak a látványos tornáknak, és nemegyszer maguk is porondra léptek. Ezeken az ünnepélyszerű tornákon a magyarok színes ruházatukban feltűnést keltettek. Ha pompájában nem is, de tartalmában csökkent a lovagi torna jellege. Inkább látványosság, tömegfelvonulás, harcijáték lett, melyben a valódi lovag, az egyén szerepét vesztette. A magyar ellenfelével „megküzdött”, párviadalra szólitotta ellenfelét, amely mint a torok időkből tudjuk, életre-halálra szólt. A magyar számára a harc „baj” volt, innen a bajvívás, párbaj szavunk. Nem egy bajvívásra kihívó levél maradt fenn a török időkből. De ezek komoly párbajok voltak a végvári vitézek és a törökök között, és nem játékok. A felfogás és magatartás különbözőségére talán jellemző, és magyarázatul szolgái különösen fiatalabb Olvasóimnak, ha megemlítem, hogy 1940 előtt a német diákegyesületek (Burschenschaft-ok) sisak nélküli műpárbajaiban az arca kapott kis karcolást a szenvedő fél nem engedte egy ideig begyógyulni, hogy heg maradjon utána, és így élete végéig sebhellyel büszkélkedhessen. Ugyanakkor mi magyarok igyekeztünk minden eszközzel eltüntetni a párbajban kapott sebet, mert szégyeltük, hogy megvágtak bennünket. Valószínű, hogy a lovagi tornákat sem tudtuk eléggé játékosan felfogni. Heraldikai szempontból a lovagi tornák fontos események voltak, ezek kapcsán születtek meg a címer-gyűjtemények, és ment át a köztudatba a heroldok szaknyelve, amelynek segítségével pár szóval, röviden pontosan írtak le egy-egy címerpajzsot (németül: „blasonieren”). A lovagi torna az idők folyamán a tiltó rendelkezések és a fegyverek fejlődése következtében divatját múlta. De Lange feljegyzése szerint az utolsó torna 1487-ben volt. A lassú kimúlásra jellemző, hogy amig Campagne-ban 1230-ban 329 lovag vett részt a tornán, 1451-benNürnbergben már csak 24. A lovagi torna volt a szülőanyja az e század elejéig tartó úgynevezett lovagias ügyintézésnek, a párbajnak. Az úri osztály és a katonatisztek hivatásuknál fogva méltatlannak tartották, hogy velük egyenrangú személlyel szemben becsületbeli ügyeiket a polgári bíróság döntésére bízzák. Végül nemcsak a társadalmi változások, hanem a törvényes rendelkezések is megtiltották a párbajt. A lovagi tornával kapcsolatos formák a fair play (tiszta játék), azaz azonos feltételek mellett való becsületes küzdelem eszméje helyenként túlélte a végleges elmúlást. A becsület az egyén tulajdona és dísze, nem „tömegcikk”. A fair play létjogosult, hogy tovább éljen személyes kapcsolatainkban, tetteinben és a sportpályákon. ól
