Karlai K. Károly: A címerekről. A címer története, fejlődése. A címertan mai szemmel (Amsterdam, 1985)

Első könyv - I. rész. A címertanról

Horneck Ottokár egykorú verses krónikájában így ír a magyarokról: „A svábok, amikor megtámadták őket a magyarok, akik nagy íjaikkal és óriási nyilaikkal mindent megöltek, ami Htjukba esett, úgy ítélték, hogy a hadviselésnek ez a módja igen ké­véssé lovagias, s ezért a hölgyek nevében arra kérték őket, hogy’ vegyenek kardot a kezükbe, hogy ilyképpen emberségesebben harcolhassanak. A hunok, egészíti ki az esetet Vaui Lacro­ix a kitűnő francia kultúrhistórikus, nem értvén e szerelmi tudományhoz, nyilzáporral fel­leltek." Mosolyognunk kell a német és francia megállapításon, de visszájára fordítva megállapít­hatjuk, hogy bolond lett volna a páncél nélküli nyilas párharcba keveredni a nyakig páncél­ba burkolt lovagokkal. Amint láttuk, a rövid magyar íjat felvál­totta a magasabb íj és a hosszabb nyílvesz­­sző. Úgy gondolom, ennek oka abban kere­sendő, hogy a bonyolult és hosszú előállítási időbe kerülő magyar íjtermelés nem tudott lépést tartani a szükséglettel. Feledésbe me­rült a készítési módja, és a nyugatiak is átvet­ték, esetleg új anyagok felhasználásával, mó­dosított formában. Ami a páncélinggel vagy gyengébb pán­céllal szemben hatásos volt, az éppen az emi­att megerősített védő fegyverekkel szemben elvesztette hatását. A magasabb szabadfogású íjat a XIV.-XV. sz.-ban felváltotta a számszeríj, melyet már nem kézi erővel feszítettek meg, hanem hozzáva­ló, megfelelő szerkezettel. Még egy döntő fontosságú íj formát kell megemlítenünk, és ez az angol embermagasságú hatalmas íj, melynek mérete, magassága elérte a 18o centimétert. Hihetelennek tűnik, amit a valószínűleg Wales-ből származó hatalmas íj teljesítményéről írnak. G. Trease szerint Hódító Vilmos seregében használt íjak gyerekjátéknak tűnnek a nagyteljesíményű új íjak mellett. Az Íjász az íj alsó részét a földbe szúrta („fixálta”), a kifeszített balkezében tartotta az íjat. Jobb kezével ajzotta fel, így az íj és a jobb kézfej között több mint egy méter fesztávol­­ság létesült. Ennek megfelelően a nyílvessző is hosszabb volt, mint egy méter. A nyíl sebessé­ge és átütőereje olyan nagy volt, hogy a páncélingbe öltözött harcost teljes egészében átfúrta, vagy a lovast a lovához szögezte. Gyakorlott íjász hat nyilat lőtt ki percenként. A rekord húsz nyíl volt! A már említett angol szakíró szerint ez az íj volt a középkor gépfegyvere. Az angol - francia, úgynevezett százéves háború folyamán 1340-től az aránylag kisszámú angol sereg ennek az íjnak segítségével verte meg a számfölényben lévő franciákat. Az angol lovagok leszállva lovaikról, az íjászok mögött helyezkedtek el. A nyílzápor az ellenfelet oly­annyira megtizedelte, hogy a gyalogosan harcoló angol lovagok könnyűszerrel végezhettek a még megmaradt ellenféllel. Természetesen az íjásznak igen nagy gyakorlatra volt szüksége. Az angol királyok elren­delték a gyakorlatozást, és vasárnapomként íjászversenyeket tartottak, amelyben a férfi-la­kosság kötelezően vett részt. Ugyancsak rendeletileg tilos volt Angliába más formájú íj be­hozatala, és használata. Ez a rendelkezés VIII. Henrik koráig (1509—1547) érvényben ma­radt. Páncélos gyalogos számszeríjjal. Valószínű, Mátyás király híres fekete seregének öltöze­tében. Címerkép 1460-ból. 54

Next

/
Thumbnails
Contents