Karlai K. Károly: A címerekről. A címer története, fejlődése. A címertan mai szemmel (Amsterdam, 1985)

Második könyv - II. rész. Függelék, beszélgetés az olvasóval

látszik, hogy a zászló lapja más anyagot kíván ábrázolni, mint a lebegő nyúlványok, melyek közül a felső inkább a zászló alól, mint magából a zászlóból ered. Az ötvös más rovátkolással látta el, és érzékelteti a feltehető anyag-különbségeket. Más a rovátkolása a sisakdísznek, más a zászlónak és más a zászlóhoz csatolt faroknak.

Amennyire kivehető a fényképen, a sisakdíszt (toll?) vonalrács jellemzi, míg a szőrzet, a szakáll, haj, lósörény és farok kissé elhajló rovátkákkal van kifejezésre juttatva, sőt a ló felálló fejdísze, a ló nyakáról, a szerszám szügyelőjéről és farhámjáról lecsüngő levélforma, szőrbojtra enged következtetni.

A zászló maga kis négyszögekre van osztva, és hasonlít a fogoly és a korsó másik oldalán látható „vadászó fejedelem” szőttes ruhájára, erősen megkülönböztetve a páncélingtől.

A legjobb fotó sem enged bepillantást az eredeti műre, csak puszta találgatást és felvetődött kérdéseket enged meg.

A zászló lapja szövet-e vagy fém? A zászlót díszítő két szalagszerűség nem inkább toll? Szövet-szalagnak kissé merevnek tűnik.

László Gyula így írja le a „győztes fejedelem” képének vonatkozó részeit:.........sisak,

amelynek két lobogó szalagját (?) vonalrács díszíti . . . Jobbjában lándzsás zászlót tart. A lándzsa hegyén két lyuk látható (hasonló, lyukkal áttört nyílhegyeket ismerünk az avar kórból, lándzsákat pedig a ananjinoi időktől kezdve). A zászló téglalapját és lobogó két szalagját rácsminta díszíti. ”

Ezek szerint azt kell gondolnunk, hogy szőttes, szövött szalagok voltak a sisakon és a zászlónyélen egyaránt, és a zászló is szövet volt, ha a rácsmintázat azonos.

László Gyula a lándzsahegyen észlelt lyukakkal kapcsolatban zárójelben magyarázatot ad, amelyet kiegészíthetünk. A lyukak szolgálhattak jelzések megerősítésére, de leginkább a nyilakhoz hasonlóan tűzvetésre is. Várostrom esetén a lyukba tették a tüzes taplót, és az ilyen égő nyilat vagy lándzsát lőtték vagy hajították a védelmi vonalak mögé. A lovas népek jól nyilaztak, a gyalog fegyvereseknek volt inkább kezdetben harci eszközük a lándzsa.

Ismerünk fütyülő nyilakat is, melyeknél ugyancsak kifúrták a nyílvéget, és ezért gyors röptűkben süvítő, fütyülő, félelmet keltő hangot adnak. Kézzel hajított lándzsa esetén ez a kezdősebesség — hogy hangot is adjon — nem érhető el.

Azon a kiterjedt területen, amelyben tudósaink a „győztes fejedelem” származását kutatják, a kifúrt nyíl és lándzsavég ismert volt, és legfeljebb az a következtetés vonható le, hogy egy kifúrt végű lándzsa tulajdonosa tulajdonképpen gyalogharcos volt.

E fejezetünkben a zászlókról írunk, és a nagy szent mi kló sí kinccsel kapcsolatban is csak a zászló érdekel. A zászló tulajdonosával a „győztes fejedelemmel” csak olyan mértékben kívánunk foglalkozni, amennyire az a zászlóval kapcsolatban szükséges.

Györffy György szerint (1959) a nagyszentmiklósi kincsen a „győztes fejedelem” fegyverzete és kopjája csak olyan társadalomhoz kapcsolható, amelynek kultúrájában türk és szaszanida elemek ötvöződtek, s amely a normannal szoros kapcsolatban állott. Ez a lovas olyan, amilyennek Bizánc a türköt elképzelte: ,,pikkely páncélja és sisakja szaszanida eredetű, zászlója pedig hasonlít a Képes Krónika miniaturáinak zászlóihoz.” Az utóbbi hasonlat annyiban nem szerencsés, hogy a nagyszentmiklósi kincs és a Képes Krónika pennonjai között minimálisan négyszáz év az időbeli különbség, a fejlődés szakaszait nem is említve.

Ettől eltekintve az az érzésem, hogy Györffy talán finom történész ösztönével rátapintott a valóságra a normann kapcsolat megemlítésével.

De Györffy tovább megy. Legutóbbi „István király és műve” című korszakos munkájában (1977) sok,igen értékes heraldikai vonatkozású közlése van. A nagyszentmiklósi kinccsel is ismételten foglalkozik, és többek között a következőket mondja: ,,A bolgár csapattestek felosztása lófarkas zászlók szerint történt, ami ellentétes a türk sziklarajzokon és a nagy-364