Karlai K. Károly: A címerekről. A címer története, fejlődése. A címertan mai szemmel (Amsterdam, 1985)
Második könyv - I. rész. A címerrel kapcsolatban…
A gyorsanmozgó lovasságot irányítani kellett, és ahogyan számos példából ismerjük, az a lándzsavégre erősített jelzéssel történt. A legismertebb a lándzsavégre tűzött lófarok, de a keleten használatos kisalakú zászlócska sem volt ismeretlen a honfoglalók előtt, mint azt a nagyszentmiklósi aranyleleten láthatjuk. Elképzelhető, hogy a magyarok törzsi jelzéseiket szimbolizáló tárgyakat, például kitömött állatfejeket is felszúrtak a lándzsa végére. Ez lehet az alapja annak a naiv szerzetesi mesének, hogy a magyaroknak állatfejük volt, sőt vadállatbőrből készült kacagányuk is ilyen képzeteket válthatott ki távolból tekintve. Látjuk, hogy a címer eredetét kutatva a zászlóhoz jutottunk, és ez nem véletlen, mert a heraldikusok többsége a zászlóban látja a címer elődjét. Az állat vagy egyéb jelzéseket egyszerűbb és tartósabb volt a zászlócska kelméjére ráfesteni vagy hímezni, és innen már csak egy lépés választ el attól, hogy a jelzés a pajzsra is rákerüljön: A magyarok a totemből már nemzetségi vagy törzsi jelképpé vált állatszimbólumaikat magukkal vitték portyázásaikra. Jelzésként, mint harci kellék használták, és ezeket a jelzéseket ellenfeleik Európa-szerte ismerték. A magyarokon kívül csak a normannok használtak a X. sz.-ban vagy azt megelőzően állatjeleket. A normannok hatása kétséget kizáróan kimutatható azon a területen, ahol megfordultak, az atlanti parvidéken. Tehát amennyire kimutatható a mindenkori ellenfél fogékonysága a harcomdor átvételére, annyira valószínű, hogy nemcsak a normannoktól, hanem a magyaroktól is átvettek szokásokat. Természetesen fordítva is fennállt ez a lehetőség. A magyarság is kénytelen volt átvenni a nehézpáncélzatú nyugati fegyverzetet. Ismerte a címerpajzsot és annak jelzéseit, mégis a külországok felé reprezentálni kényszerülő királyi udvartól eltekintve, igen lassan tért át a címerhasználatra. Valahogy idegenül, ellenségesen állt ezzel az Európa-szerte meghonosodott szokással szemben. Ennek oka abban kereshető, hogy a magyarságnak volt a címerrel egyenértékű, századokkal előbb még totemként hordott, családi ,,de genere” jelzése. Tudjuk, hogy az ősvallás emléke is még országszerte lappangott. A babonás hit az ősi családi jelben mélyen gyökerezett, és csak végszükségben, kényszer hatása alatt hagyták el. Diószegi „ősi magyar hitvilág” című könyvéből idézem Horváth Jánost:„Ha szerencsétlenek voltak .... (már mint a magyarok) az ellenség zászlóin levő képeket is utánozták, babonásan híve, hogy azok által megfordítják és jóváteszik dolgaikat”. Arra következtethetünk tehát, hogy ősi totemjeleikbe vetett bizalmuk megrendült, mert merőben más, ellentétesjelzéseik voltak, mint ellenfeleiknek. A zászló vagy egyéb jelzés használatára mutat a magyaroknál ugyancsak Horváth Jánostól idézve: ,Miután a magyarok keresztények lettek, a lófarok zászlókkal ők is, mint a bolgárok felhagynak, s keresztes lobogókat használtak. Dugonics szerint mindenik lovasszázadnak külön ilyen lobogója volt, s a közpéldabeszéd, előre a száz lóval mutatja, hogy' a zászló név abból kerekedett'’ (száz ló lobogója). zászl fent idézett könyv szerkesztője a következő megjegyzést fűzi ehhez: „Naiv etimológia. A táv nyelvből ered, pl. az egyházi szláv zastava,zászló”. vnak tűnik a zászló Dugonics szerinti szómagyarázata, de hogy a sokkal magasabb fokon álló magyar haditudomány természetesen valamely szláv nyelvből volt kénytelen a hadvezetésben ilyen fontosjelzés elnevezését kölcsön venni, feltűnő és érthetetlen. Nyelvészeti rejtély. N.B. THEOPHILACTOS bizánci udvari krónikás arról tesz említést, hogy az avaroktól a keleti szlá vök sok hősi éneket tanultak el. Erre vonatkozólag idézzük H.W. HAUSS1G véleményét: „Az avar énekek ismeretének említése THEPHYLACTOS’áltaf az altájr- népek és szlávok közti* ősr kapcsolatok létezésére 268
