Karlai K. Károly: A címerekről. A címer története, fejlődése. A címertan mai szemmel (Amsterdam, 1985)

Második könyv - I. rész. A címerrel kapcsolatban…

Úgy látszik az ókorban éppen úgy, mint a középkorban a megesett nőket kiközösítették, kihajszolták a városból, és csak a város falain kívül élhettek. Ezek a szerencsétlen nők - más lehetőség híján — prostitúcióból tartották fenn magukat, és a város külső falaihoz tapasztott kunyhókban vagy környező barlangokban űzték a legősibb mesterséget.

Ezek, kitéve a férfiösztön kényének-kedvének, és minden jogvédelem nélkül élő, idők folyamán elvadult nők, ha kellett a legvadabb formában védelmezték magukat. Ezért a római köznyelv „lupának” nőstényfarkasoknak nevezte a kéjnőket.

Róma alapításának mondája szerint egy nőstényfarkas „lupa” két elhagyott gyermekre bukkant, egy fiú ikerpárra, Romulusra és Remusra, és ezeket felnevelte. Ez a testvérpár a monda szerint Róma alapítója. Természetesen a dicső történelemben a prostituált lupából valóságos farkas anya lett, és a mai napig is így ábrázolják ezt a regét. Két csecsemőt szoptató nőstényfarkas Róma jelképe.

Az elmondottakból is kitűnik-, hogy^ azókori-ember-számára az- álattólvaló- származásinevelés, tulajdonságok átvételének mondája elfogadhatóbb volt, sőt előnyösebb és előkelőbb, mint egy jött-ment kétséges nőszemélytől való származás. Az emberekben benne élt az ősrege, az állattól való eredet.

A jelzések használata a rómaiaknál szabályozva volt. Flavius Vegetius Renatus Kr. u. 390-ben írt „De re militari” című munkájában felsorolja a használatos jelzéseket. Vegetius elsőnek a „signum communae”-t említi. Ez a küzdősereg egészére vonatkozó jelzés, amely megkülönbözteti az ellenfelétől. Például ilyen volt a későbbiekben a keresztesek által egységesen használt kereszt jelzés,vagy a marchfeldi csatában (1278) a németek által viselt fehér, és az ellenfél, a szlávok által viselt zöld kereszt. Ugyancsak volt a vezérnek és az általa vezetett seregnek egy közös zászlaja, a „vexillum communae”. A kisebb egységek is hordottak megkülönböztetett jelzéseket, „vexilla et signa quae in vexillis sunt”, amelyek a vezér zászlójára utaltak, vagy a motívumok abból voltak kölcsönözve.

Vegetius szinte elfelejtett munkáját újra elővették a XII. sz.-ban, és német nyelvre is lefordították.

Vegetiuson kívül is számtalan korabeli utalást találunk a háborúkkal kapcsolatos leírásokban a harcosok jelzéséről, és kitűnik, hogy természethű állatalakokat is használtak.

Joggal azt gondolhatnánk, hogy a római hadviselés egyenes hagyománya a „signum” és „vexillum”, a Jelzés” és a zászló”, de ez nem így van. A kereszténység elterjedésével minden pogányságra utaló jelzést, így főleg az állatot ábrázolókat megsemmisítették. A kereszt került a főhelyre különböző változatokban, a szentek képe és csodákra való utalások, ereklyék. Ez időszakban (Kr. u. 400—900) a római maradványoktól eltekintve majdhogy nem találni állatképet. „In hoc signo vinces”.E jelben - a kereszt jelében — győzői, lett az uralkodó motívum.

A mellékletben bemutatott példákon láthatjuk ezt a folyamatot.

Első Frigyes keresztesei, D’Aubernon síremlékén a „mesteralak” megjelenése, és a Képes Krónika sematikus rajza szemlélteti a kor felfogását.

A praenormam angol királyok rekonstruált címerei a X. sz.-ban. 1. Athelstan * 940. 2. Edred * 955. 3. Edgar The Peaceful * 975.

264