Karlai K. Károly: A címerekről. A címer története, fejlődése. A címertan mai szemmel (Amsterdam, 1985)

Első könyv - III. rész. Magyar címerek, felségjelek

A köznemesség kezdetben nem töltött be hivatali állást. Nem volt szüksége pecsétre. Mint említettük az írásbeliség a papok és a külföldről behívott kancellári gyakorlattal rendelkező írástudók kezében volt. A nyelv,a nemzetközi latin áthidalta a nemzetiségi különbségeket.

A közigazgatás fejlődésével helyi végrehajtó elemként a köznemességet is bevonták tisztségek viselésére. Nem lévén heraldikai értelemben vett pecsétjük, vagy mert nem volt megfelelő felkészültségű címervésnökük, különböző egyszerű jeleket használtak pecsétként.

Mellékelten bemutatjuk Csorna József gyűjtését „A magyar heraldika korszakai” című könyvéből. Figyelemreméltó, hogy a hetvenhat embléma közül csak kettőn van állatjel. Ugyancsak Csorna hívja fel a figyelmünket arra, hogy a régi okiratainkon található pecsétjeink 1300-1600 évek között, csak 10%-ban címeresek, míg a többi jelképes, emblémás.

Érdekes, hogy az emblémák között csak két esetben találunk állatképet, viszont a magyar címerekre később annyira jellemző „félkar” szép számmal fellelhető. Későbbiekben ezek az emblémák feltűnnek pajzsba foglalva is.

Megjegyezzük, hogy Csorna József „A magyar heraldika korszakai” (Bp. 1913. Tudományos Akadémia) című könyvében felsorolja, hogy kik, mikor használták ezeket az emblémaszerű pecséteket, és ezek hol és melyik gyűjteményben találhatók. Könyvünk informativ jellegénél fogva ezt a részletes ismertetést mellőzni kénytelen. A bemutatott példák azonban képet adnak a kor magyar ábrázolási módjáról.

összefoglalva tehát az embléma használatának oka arra vezethető vissza, hogy bár esetleg volt családi jel, azt nem kívánták használni, vagy mert a „nagy család” minden egyes tagja azt viselte, és így nem volt személyes jellege, vagy mert pogányos színezete miatt nem volt udvarképes, sőt feldésbe ment. Másrészt, ha volt is családi jel sőt címer, országszerte nem rendelkeztek megfelelő, a heraldikában jártas pecsétkészítő mesterekkel, és kénytelelnek voltak megelégedni egyszerű vagy leegyszerűsített jelzésekkel. Külföldi mesterekkel címert készíttetni nemcsak a nagy távolságok miatt, hanem az ezzel járó nagy költségek miatt is nehéz volt, és csak igen gazdag, a királyi udvarba bejáratos főurak engedhették meg maguknak.

Sajnos kevés pecsétgyűrű maradt fenn, mert az volt a szokás, hogy halála esetén tulajdonosával együtt eltemetik, vagy megsemmisítik. A gazdagok sírjai az egész világon a sírrablók martaléka.

Mikor a constanci zsinaton a magyar urak nyugati mintára kénytelenek reprezentálni, kiderül, hogy az ország kormányzásában századok óta résztvett előkelő és nemes családok nem rendelkeznek nyugati értelemben vett címerekkel. Addig nem is érezték hiányát. Voltak jelzéseik, pecsétgyűrűjük, mert jogügyleteik és tisztségeik hitelesítéséhez az írásbeliség bevezetése, Könyves Kálmán óta szükségük volt erre.

Nem osztom azok nézetét, akik a magyar heraldikát fejletlennek bélyegzik. Egyszerűen más volt, úgy okozataiban mint igényeiben.

Mi sem jellemzőbb erre, mint az, hogy Werbőczi-ig nem találunk törvényeinkben utalást vagy szabályt a címerjoggal, a címerviseléssel kapcsolatban. Werbőczi szerint „ . . . a címer a nemességnek nem szükséges kelléke, hanem csak ékessége!” Ez a felfogás homlokegyenesen ellentétes a nyugati felfogással, ahol a rendi hovatartozás alapját a címer képezte. Címer nélkül nem lehetett valaki nemes.

A űiúlthan bizonyítgatnunk kellett, hogy mi magyarok milyen hamar illeszkedtünk bele a nyugati tá^adalomba, amíg minket a „kalandozókat” a németség a lechmezei Ungarschlacht után ,.gessfiaTt”á, helyhez kötött letelepedésre kényszerített. Ezt tanítják mai napig a német tankönyvekben. Ezektől a meggyökeresedett, ránk erőszakolt gátló felfogásoktól már mentesek vagyunk, sőt büszkék a megkülönböztető népi jellegünkre. A tények helyesbítették a honfoglaló magyarokról akotott téves felfogást. Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a magyarok a kezdeti időszakban az Árpádok korában — ellentétben a nyugattal — inkább divat-183