Oberfrank Ferenc: Az aranyművesség története. 2. átdolgozott, bővített kiadás (Budapest, 1996)
Az ókori ötvös és műhelye
mert volt. Ez annál is érdekesebb, mert a forrasztás kényes művelet. Az egyiptomiak ismertek valamilyen forrasztólámpa-félét, ugyanakkor a klasszikus ókorban nem lelni a nyomát. Forrasztáskor a legfontosabb a hő megfelelő irányítása és erejének a szabályozása. Görögországban és Rómában ezt minden valószínűség szerint kemencében vagy valamilyen kisebb, faszenet tartalmazó edényben végezték. A forrasztás lényege, hogy az összeforrasztani kívánt, szorosan egymáshoz illesztett két fémrész peremén alacsonyabb olvadáspontú forrasztóanyagot olvasztanak meg, amely a peremeken elfolyva rögzíti az összeillesztésre szánt részeket. Az ókori eljárás tekintetében Theophrasztosz és az idősebb Plinius munkái igazítanak el bennünket. A tőlük kapott információkat korunk szakemberei (pl. a Louvre laboratóriumában) nagyrészt ellenőrizték. így nagyjából rekonstruálható az eljárás. Plinius közlése szerint az aranyforrasztót úgy készítették, hogy 6/7 rész színaranyat kevertek össze 1/7 rész színezüsttel (Hist. Nat., XXXIII. könyv, 29., 30. fejezet); így - mai fogalmakkal kifejezve - az 1063 °C-on olvadó színarannyal szemben kb. 970 °C-on olvadó forrasztót kaptak. Nyilván használtak még más finomságú forrasztókat is, hiszen a forrasztókészítésnek ez a módja mind a mai napig elfogadott. A népvándorlás korában az arany ékszereket egyszerűen ezüsttel forrasztották (olvadáspontja 961 °C). A forrasztófémen kívül használtak a „ragasztáshoz" lakkokat és gyantát is, lágyforrasztó helyett. Annyi bizonyos, hogy bronz- és ezüsttárgyakhoz a rómaiak egy ólomalapú forrasztóanyagot is alkalmaztak (ez a tőlünk ismert elnézésnek felelt meg), amely kevéssé tartós. Szükség van azonban a forrasztáshoz folyósítószerre is (erre ma a bóraxot használják). Theophrasztosz a kövekről szóló művében beszél egy khrüszokolla nevű anyagról, amely valamilyen réztartalmú hidrogén-karbonát lehetett. Az ennek felhasználásával végzett ún. reakcióforrasztásnak a titka - amely az ókor mai napig felülmúlhatatlan díszítési eljárására, a granulációra is választ ad -, nem kis feladat elé állította a kutatókat. Nyilván többféle eljárás létezett. Az egyik legrészletesebb leírást a középkorból, Theophilus mestertől kaptuk (ezzel majd művének ismertetésekor foglalkozunk). Itt összefoglaljuk - a Jochem Wolters nagyszerű kézikönyvében foglaltak fölhasználásával - a kutatás eddigi eredményeit: a bázikus rézkarbonátokat az ókorban ősi időktől fogva használták reakció-forrasztóanyagként, éspedig nem csupán a granulációs technikában, hanem a közönséges forrasztásokhoz is. Ilyen anyag a malachit (ásvány és drágakő), amelynek a redukálhatósága fémrézzé már a Kr. e. V. évezredben ismert volt (a turkesztáni Anau-kultúrában, a fazekasmázakkal kapcsolatban). írásos nyomok a malachitról Kr. e. 3000 tájáról maradtak ránk Egyiptomból (Edwin Smith-papirusz), ill. Kr. e. 2400 tájáról a Gilgames-eposzban, Mezopotámiából. A görög khrüszokolla (aranyragasztó) alkalmazása a spártai Alkmantól (Kr. e. 625) a XVI. századig (Agricola, 1530) nyomon követhető az irodalomban. A vegyileg hasonló összetételű azurit alkalmazása a malachit helyett már Theophrasztosznál megtalálható. Itt csupán még egy magyarázó megjegyzésre van szükség: a görögök „aranyragasztó" khrüszokollája a természetben található malachit és azurit drágakő (vegyi képletük: CuCO, Cu(OH)2, ill. 2 CuCO, Cu(OH)2, sűrűség 4,0, karckeménység 3,5-4), és ez nem azonos a mai drágakőtudományban ismert krizokolla drágakővel, amely víztartalmú rézszili kát! A forrasztást úgy végezték, mint napjainkban - csak sokkal egyszerűbb körülmények között: az összeforrasztandó darabokat öszszeillesztették, és fémcsipesszel vagy huzallal, ill. valamilyen más módon rögzítették, ráhelyezték az elkészített forrasztódarabkákat (mai aranyműveseink azt mondanák: forrasztóbal ni kát), a folyósítószert, és faszéntű23
