Tattay Levente: A versenyjog és az ipari tulajdon oltalma az Európai Közösségben (Budapest, 1998)
III. rész. Szabadalmak, védjegyek, földrajzi árujelzők, ipari minták és a gazdasági verseny az Európai Közösségben
(továbbiakban EK védjegyirányelvnek jelölve). 5. cikkének megfogalmazását illetően klasszikus értelemben fogja fel a védjegyből eredő jogok abszolút jellegét és negatív tartalmát. A védjegyhez fűződő kizárólagos jog lényege e felfogás szerint az, hogy a védjegyjogosultnak joga van a védjegy használatától eltiltani mindenki mást, akinek a használatra nem adott engedélyt. Az EK-Szerződés 30. cikkelye megtiltja a tagállamoknak, hogy az importot befolyásoló mennyiségi korlátozásokat, vagy más hasonló intézkedést alkalmazzanak. Ilyen intézkedésnek minősülhet az a tagállami jogszabály is, amely a védjegyjog jogosultjának lehetővé teszi, hogy kizárólagos jogaira hivatkozva megakadályozza a másik tagállamból származó jogait sértő importot. A tiltó rendelkezések alól a 36. cikkely egy sor kivételt állapít meg, többek között kimondva, hogy a 30. cikkely rendelkezése nem alkalmazható, ha ezeket ipari és kereskedelmi tulajdon védelme igazolja. Az EK-Szerződés 222. cikkelye tovább erősíti a nemzeti jogszabályok pozícióját, mégpedig azért, mert az EK-Szerződés a tagállamok tulajdoni rendjét, így az ipari tulajdon nemzeti szabályozását nem befolyásolja. A 36. cikkely második mondata leszűkíti a tagállami jogszabályok elsődlegességét: „Az ilyen rendelkezések vagy korlátozások azonban nem jelenthetnek önkényes megkülönböztetést vagy rejtett korlátot a tagállamok közötti kereskedelemben”. Végső soron tehát az ipari tulajdonból - esetünkben a védjegyből - eredő jogok gyakorlása nem sérti az EK előírásait, de a joggyakorlásnál figyelembe kell venni a 36. cikkely második mondatában foglalt korlátozást. II. A VERSENYSZABADSÁG ÉS VÉDJEGYJOGOK KÖZÖTTI KONFLIKTUS LEHETŐSÉGE A KÖZÖSSÉG JOGRENDSZERÉBEN A közösségi versenyjog és nemzeti védjegyjogok két vonatkozásban kerülhetnek konfliktusba. Abból kell kiindulni, hogy a védjegyjog alapvető rendeltetése a kizárólagosság, amelynek az értelmében a védjegyjogosultja a védjegyet az áruforgalomban kizárólagosan használhatja és dönt abban a vonatkozásban, hogy ad-e másnak licencet vagy sem. Itt lényegében jogilag elismert és támogatott monopolhelyzetet élvez a védjegyjog jogosultja. A jogi monopólium általában nem jelenti azt, hogy valaki az adott árupiacon gazdasági monopóliumot is élvez, mert hiszen a védjegyjogosultak (ezekből egy országban több tízezer is akad) csak kis része rendelkezik jelentős piaci részesedéssel. A védjegyjogosult jogaival szemben a versenyjog célja a minél szabadabb és minél zavartalanabb verseny feltételeinek megteremtése és fenntartása. Versenyjogi szempontból tehát a védjegyjogosult pozíciói támadhatók. Az áruk szabad mozgását tehát, amely a Közösség törekvéseinek sine qua non-ja és ennek garantálása a közösségi versenyjog létjogosultságának úgyszólván egyetlen indoka, jogpolitikai értelme, a nemzeti védjegyjogok legitim módon akadályozzák meg. A másik konfliktusforrás abból adódik, hogy ameddig a versenyjog terén részletes szabályozást tartalmaz az EK-Szerződés, addig az ipari tulajdonjogokról és a védjegyekről csak általánosságban rendelkezik. A védjegyekre a közösségi jog másodlagos forrásai vonatkoznak. És itt figyelembe kell venni a Közösség védjegyrendszerét létrehozó 40/94. sz., az EK Tanácsa által hozott rendeletet a Közösségi Védjegyről, továbbá a Közösségi Védjegyhivatal eljárására vonatkozó különböző rendeleteket és az EK Védjegyirányelvet. A konfliktus azonban nem képzelhető el a közösségi versenyjog és az említett védjegyjogszabályok között. A tipikus ütközési lehetőség a közösségi versenyszabadságra vonatkozó előírások és a nemzeti védjegyjogszabályok előírásai tehát például a német, francia és brit, valamint a többi védjegytörvények között áll fenn. © Phare Program HU-94.05 93
