Vida Sándor: A védjegy pszichológiai és jogi megközelítésben (Budapest, 1985)

I. Alapfogalmak

Az Uniós Egyezményben foglalt e felhatalmazás alapján a legtöbb ország, sőt még olyan országok is, amelyek az Uniós Egyezményhez nem csatlakoztak (néhány nagyobb ázsiai és latin-amerikai ország) a védjegykénti lajstromozásból kizárt megjelölések meghatározása alkalmával, saját törvénye megalkotásakor e rendelkezésekből indult ki.

E nemzetközi jogi szabályozás, valamint a különböző országok törvényhozói által annak alapján kiadott normatív szabályozás nyomán az elmúlt száz esztendő alatt a világ valamennyi országában gazdag joggyakorlat bontakozott ki.

Az említett jogi normák és az azok alapján megszilárdult joggyakorlatban — különösen a védjegyek összetéveszthetősége kérdésében — mind a lajstromozást megelőzően, mind azt követően felmerült jogviták alkalmával, a jogászok kezdettől fogva felismerték, hogy a „hasonló, de össze nem téveszthető”, valamint a ,hasonló és összetéveszthető” kérdésének elbírálása, általában szubjektív mérlegelés eredményeként történik. Több országban komoly és eredményes erőfeszítések történtek a második világháborút követő időkben arra, hogy az üyen tárgyú jogviták objektívebb, megnyugtatóbb eldöntése érdekében a jogászok a pszichológia fegyvertárát is igénybe vegyék.

Az a tény, hogy erre Viszonylag későn került sor, döntően anyagi, gazdasági okokra vezethető vissza. Az ilyen pszichológiai, ill. demoszkópiai bizonyítással kombinált perbeli cselekmények ugyanis meglehetősen költségesek. E költségeket pedig a peres felek, a dolog természeténél fogva, csak akkor vállalják, ha a per eldöntéséhez fűződő gazdasági érdek a felmerülő többletköltséggel arányban áll.

Egyes védjegyek, ill. ezek közül a legértékesebbek gazdasági értékelése csak a legutóbbi időkben jutott el olyan fokra, amely a védjegyperekben üyen költséges technika, nevezetesen pszichológiai, ill. demoszkópiai bizonyítási módszerek elteijedését indokolttá tette.

13