Palágyi Róbert: A magyar szerzői jog zsebkönyve (Budapest, 1959)

Ötödik fejezet. A szerzői jog korlátozásai

ként új, eredeti mű jelentkezik, azt a törvény nem tekinti bitorlásnaíz.

E helyett a szövegezés helyett világosabb és helyesebb lett volna átvenni — a különben is mintaképül szolgált — német törvény idevonatkozó rendelkezését, amely lényegében így szól: A mű szabad felhasználása meg van engedve, ha ezáltal ú.j, sajátos alkotás keletkezik. (Német törvény 13. § 1. bekezdésJ

A német szerzők nem voltak elragadtatva ettől a jogszabálytól. Az egyik német kommentár (Wenzel Goldbaum) nem is mond erről a rendelkezésről kevesebbet, mint annyit, hogy ez a törvényhely az irodalmi rablás „magna chartaija és írói körökben — szerinte felháborodást és elkeseredést okozott. A jogszabályon kívül megtámadta a kommentár a Reichsgericht ítélkezését is, amely Goldbaum szerint még elősegítette az irodalmi lopások sorozatát.

Ennek a törvényes rendelkezésnek alapja az a meggondolás, hogy valamely irodalmi vagy művészeti alkotás sem tartalmában, sem formájában nem lehet akadálya annak, hogy ugyanazt a gondolatot vagy ugyanazt a formát más költő, zeneszerző vagy egyéb művész újra feldolgozza és újra megalkossa, sajátos és egyéni tartalommal vagy új, eredeti formában. A világirodalomnak és zeneirodalomnak, de a művészet más területének is számos példáját ismerjük, ahol ugyanazt az eseményt vagy eseménysorozatot használták fel későbbi szerzők újabb irodalmi vagy művészeti alkotás tárgyául vagy formájául. Egyegy történelmi alak hányszor szerepelt különböző színpadi művek hőse gyanánt, vagy más költői alkotás főalakjaként! Senki sem gondolt arra, hogy az igazi költői vagy művészeti alkotás, amely ihletét talán a korábbi hasonló műből merítette, ne lett volna önálló, egyéni és sajátos, ha valóban költő vagy művész volt a második mű szerzője.

A mű lényegének elorzása — akár egészben, akár részben történik ez — sérti a szerző személyiségi és vagyoni jogait. Al plágium \már fennforog, ha a műnek csak lényeges vagy különösen jellegzetes részét veszik át a szerző engedélye nélkül.

Irodalmi és művészeti kérdésekben a fogalmak határai mindig úsznak. Pontos és szilárd elválasztó vonalat ilyen átvétel esetében nehéz megvonni. De irányító elv mindenképpen, hogy kiváló, önálló, sajátos és művészi alkotás bátran meríthet tartalmat és formát egyaránt más helyről. Ha nem a kicsinyes és ujjnyomait a lopott dolgon mindig visszahagyó tolvajjal, hanem újat, eredetit alkotó igaz művészszel állunk szemben, rögtön látnia kell a bírónak, hogy nem szolgai és tiltott utánképzésről, hanem jogos inspirációról, társadalmi és művészeti érdekből kívánatos termékenyítő ihletről van szó.

A német judikatúráBan éppen azt támadja a fent hivatkozott kommentár, hogy sem a szakértői bizottságok, sem a Reichsgericht nem látta szükségét az ítélkezés során olyan szigor alkalmazásának, amely elrettentené a szánalmas tolvajok sisera hadát. Az ilyen „jogosított átvétel”, mint amilyenre a mi törvényünk 6. §-a 10. pontjának utolsó mondata céloz, provokáló és hívogató lehet azok számára, akik a meglevő irodalmi es "művészeti alkotások tartalmát vagy formáját saját tehetségük híján felhasználni kívánják és a szolgai átvételt értéktelen hozzáadásokkal vagy rövidítésekkel leplezik.