Pénzes István (szerk.): Műszaki nagyjaink 6. Matematikusok, az oktatás, a gépészet és a villamos vontatás alkotói, kiváló lisztvegyészek (Budapest, 1986)
Pekár Zsuzsa - Pénzes István: Pekár Imre
közkedveltté vált árpakása előállítása érdekében szereztek be88.” (Az idézet indexei a forrásmunkákra utalnak!) Megjegyzendő, hogy a debreceni „hengerek” típusát és gyártóját nem ismerjük. Specker Dávid nevét a hengerszék-történeti munkák nem „jegyzik”. A bajokra, a „hengerkidobás” okaira nehéz következtetni. A legfőbb ok kézenfekvőnek látszik. Nevezetesen, a debrecenieknek nem volt Ganz Ábrahámjuk (1817—1867). Ö ugyanis — mint ismert — már 1850 táján készített kéregöntésű, tehát mindaddig nem ismert és nem használt szívós anyagú, acélhengereket a pesti József hengermalom pótalkatrészeként. Míg a debreceniek —- egyébként is takarékos emberek lévén — nem fordultak Ganzhoz, hanem 15—20 főt foglalkoztató lakatosműhelyükben (Szűcs i. m. 21. p.) kínlódtak a gyorsan kopó, nagy széntartalmú, lisztet szennvező-színező öntöttvas hengereikkel. Mindez elvezethetett a nehéz döntésig, a hengerszékek kidobásáig. Ezt követően, egészen az 1870-es évekig, kőjáratokon őrölték a búzát, mint annyi más malom az országban. Elérkezve „Pékár Imre Debrecenben” fejezetcímben megfogalmazott tárgyhoz, Szűcs Ernő monográfiájában erről a következőket olvashatjuk (i. m. 35. P-): „A malomnál töltött évei — bár ezzel kissé elébe vágunk az eseményeknek — nem ítélhetők meg egyértelműn. Jelentős érdemei voltak a termék egy egysége előállítására felhasznált munkaidő csökkentésében. Az önköltség mérséklésében, valamint néhány ésszerűsítés bevezetésével a kapacitás majd kétszeresére emelésében. Más oldalról ő volt az, aki mellőzte a világraszóló magyar találmánynak, a hengerszéknek a bevezetését és ezzel döntő módon hozzájárult a társulat 1874—1875-ös válságos helyzetének kialakulásához”. Ha igaz az 1850-es évek debreceni István malmi hengerszékcseréje őrlőkövekre, márpedig ehhez aligha fér kétség, akkor jogos lehet a kérdés: Kellő bizonyság nélkül, vajon akadt volna-e olyan rábeszélő tehetség, ki rábírhatta volna Debrecen öntudatos cíviseit a hengerszékek újbóli beállítására, az eredeti állapot visszaállítására, mondjuk 1871-ben? Aligha! Ennek okai a következőkben összegezhetők: Közismert tény, ha az égett ember túléli sérülését, fölöttébb óvakodik a tűztől. Ne hánytorgassuk hát fel az István-malmiak esetleges idegenkedését az új találmánytól. Annál is inkább nem tehetjük, mert az időpontok — makacs tények — ellentmondáshoz vezetnének. Való, hogy a Ganz-gvár, Mechwart Andrásnak (1834—1907) köszönhetően, csak 1874. augusztus 31-én vásárolta meg Friedrich Wegmann (1832—1905) hengerszék-szabadalmát. Viszont Szűcs Ernő által többször emlegetett új debreceni malom már 1871. március 4-én megkezdte működését, tehát közel 3 évvel korábban, mint a világhírű és -sikerű Ganz-hengerszékek munkálatai megkezdődtek. A hengerszék térhódítása gyors volt, de gond bőven akadt. Hallgassuk meg a kortársat, az igen széles látókörű Burchard-Bélaváry Konrádot, ki tíz évvel a Ganz-gvári hengerszékek sorozatgyártása után. 1885-ben így írt: 559
